Túra a Mátrában

Négy napot nyaraltunk a Mátrában, magáról a nyaralásról beszámolok a másik blogban. Az egyik napot ezek közül teljes egészében túrázással töltöttük, azt viszont itt szeretném részletesen elmesélni, ide jobban illik. Többféle lehetőséget kinéztünk, körtúrákat, turistakalauz által ajánlott útvonalakat, a hotelben szerzett prospektusokon látottakat, végül úgy döntöttünk - főleg, hogy nagyjából már sejtettük, hogy vissza fogunk mi még térni a Mátrába - hogy ha már Mátrafüreden szálltunk meg, akkor ezt a környéket járjuk be, innen találjunk ki egy körtúrát. Szerettük volna a kisvasutat is belekombinálni a túrába, de sajnos megint pórul jártunk vele - a turistakalauzban leírt óránkénti induláshoz képest összesen napi háromszor jár, mire lejutottunk volna vele Gyöngyösre és onnan Lajosházára, már gyalogolni alig maradt volna időnk.

A zöld jelzésen indultunk tehát kisvasút nélkül, gyalog Lajosházára az előző napi zivatar után kellemes, nem túl meleg, párás időben. Szép, virágos tölgyerdőben, keskeny ösvényen haladtunk, én még ennyi tisztán tölgyeserdőt nem is láttam, mint itt a Mátra déli oldalán. 

Az erdőből hamarosan a Tarma-oldal tisztására értünk, ahol egy kicsit tanulgattam a térképtájolást, a tájolóval való tájékozódást, mert annyira jó kilátás nyílt Gyöngyösre, Gyöngyössolymosra, közvetlen mellettünk a Kis-hegyre (ahol, mint később olvastam, bronzkori leleteket találtak) és ahogy a tájolóval kisilabizáltuk, a Sár-hegyre.

Az út lassan, de biztosan végig emelkedett, de ez még nem volt olyan, hogy a lábunk különösebben megérezte volna. A tisztás után nem sokkal jobbra kanyarodott, és egy cserjés után nem sokkal kiért Cserkőbánya fölé. Konkrétan a bánya fölé, igen látványos volt.

Előbb a kilátás, aztán a bánya:

Az ott tényleg ilyen vörös

A magasból játéknak tűnő munkagépek

Innen újra betértünk az erdőbe, sok vadnyomot és vaddisznótúrást láttunk, olyan jó lett volna vadat is, de elkerültek. Egy tisztáson erősen azt éreztem, hogy egészen közel vannak, mindenhonnan figyelnek és bármikor előbukkanhatnak... Aztán hamarosan elértük az Ilona-kút forrását, kicsit megpihentünk, mert bizony hiába nem volt nagyon meleg, a hátizsák alatt már csurom víz volt a hátamon a póló. Megittuk a maradék vizünket és újratöltöttem friss forrásvízzel. Meglepően sok a forrás és a patak a Mátrában, mindig sikerült utántölteni a vizet, még itthonra is jutott belőle.

Az Ilona-kúttól lefelé ereszkedve aztán beértünk a Nagy-patak völgyébe, megvolt az első patakátkelésünk is, akkor még nem tudtuk, milyen sok követi majd. Szinte rögtön a következő, ez már széles hídon, és meg is érkeztünk Lajosházára. Megnéztük, innen mikor megy tovább a kisvasút, ha épp itt érjük, talán mégis van esélyünk kisvasutazni egyet, de persze nincs ilyen szerencsénk. A lajosházi panziónál olyan jelenséget tapasztaltunk, amit nem nagyon értünk, és ezzel sem utoljára találkoztunk ezen a túrán: ott a panzió, nyitva van, a teraszon egy társaság születésnapot ünnepel, de ha megkérdezzük, hogy lehet-e enni, azt sajnos csak megrendelésre. Pedig biztosan járna erre néhány túrázó, vagy a kisvonatról leszállók is örülnének a lehetőségnek. Mindenesetre ez a hely legalább nyitva van, vécére el lehet menni és még pénzt se kérnek érte, aztán előtte a patakparton, padokon leülünk, és megesszük a Mátrafüreden reggel vásárolt kifli, sajt, paradicsom egy részét. Hogy jóllaktunk, rátérünk a zöld kereszt jelzésre, és a Vörösmarty turistaház felé indulunk tovább.

Ez az utunk egyik legszebb szakasza. Végig patakvölgyben (Lajosházán folyik össze a Szén-patak és a Nagy-patak, mi utóbbi völgyében haladunk felfelé) és hosszan, hosszan a régi vasút útvonalán. Nem is olyan régen még 46 km keskeny nyomtávú vasút hálózta be a Mátrát, ma összesen 21 km-t alkot a Gyöngyös-Mátrafüred és a Mátrafüred-Szalajkaház vonal, ebből csak az utóbbi valódi hegyi, erdei vasút. Számomra szívszorító volt a régi vasút maradványain haladni. Volt ilyen a Gerecsében is, hogy a térkép szerint régi vasút mellett haladtunk, de annak csak némi töltésrom jelezte a helyét. Itt viszont a meglévő talpfákon jártunk, nyílegyenesen látszott a nyomvonal az erdőben, töltések, ép hídfők. Mintha szinte bármikor le lehetne rakni újra a síneket, és haladhatna a csühögő.

Talpfák

A jelzés átvezet egy hídon, ahol nincs híd, nagyon vicces :) Egy szál gerendán kell átegyensúlyozni, vagy le lehet ereszkedni a patakhoz, és köveken átkelni. Péterrel megosztjuk, én így kelek át, ő úgy, mindketten sikerrel.

"Híd"

A patakvölgy mindenesetre gyönyörű.

Kis csobogók, apró zuhatagok, kanyarok, kövek, fénytörés a vízen - mert eddigre a nap is kisütött. Meredek kaptató következik, ahol elhagyjuk a patakot, kiérünk egy erdei műútra, és a túloldalán egy irtásfolton át kapaszkodunk tovább. Ez talán a legnehezebb szakasz: emelkedik, nagyon meleg is van, és sehol egy kis árnyék. Cserébe hamarosan kibukkan egy domb mögül a Kékestető.

Innen már nincs messze a 24-es főút és a Vörösmarty turistaház, és szerencsére visszatérünk az erdőbe, az árnyékba. Itt már fokozatosan bükkösbe vált az erdő, elég szép szintemelkedést gyűrtünk le eddig, Mátrafüred nagyjából 350 méter magasan van, a turistaház meg 700 fölött. Talán a kora délután miatt (ilyenkor szoktam kávézni) talán a meleg miatt ásítozom, nagyon várom a turistaházat, és erősen bízom benne, hogy ott tudok inni egy kólát. Felérünk a 24-esre, szemben a ház, nyitva van, a teraszon székek,a  falon hatalmas kóla- és sörreklám... és a kapu zárva, rajta figyelmeztető tábla, miszerint kutyával őrzött terület, odabent két BMW parkol. Még reménykedem, hiszen kéktúra-pecsételőhely, be kell, hogy lehessen jutni valahogy... de akkor meglátom a pecsétet kívül, a kerítésen. Megint ez a jelenség, amit egyáltalán nem értek, abszolút vendégellenesség, nemhogy vendégvárás, de kutyás elrettentő tábla. Mi ez? Hát senkinek nem állna érdekében, hogy én, vagy bármelyik másik túrázó, vagy akár a főúton elhaladó autós, motoros, kerékpáros betérjen egy üdítőre? Még buszmegálló is van a turistaház előtt. Na de ez nevezi magát turistaháznak, aki kerítéssel és kutyával tartja magát távol a turistáktól? Ezt nem érem föl ésszel. És szó nincs róla, hogy zárva lenne, látjuk, hogy nyitva, és még ember is mozog az ajtón belül.

Vörösmarty. Turistaház?

Leülünk a kapu előtt a földre, isszuk a forrásvizünket, amit a természet önként és bőkezűen kínál, és tervezgetjük a továbbhaladást. A tegnapi futóverseny és az idáig vezető emelkedő után én már nem nagyon vágyom további szintek legyőzésére, tehát ritkább szintvonalakat keresünk a térképen, így döntünk a kék jelzés mellett Mátraházáig - legyen egy kis pályabejárás is a jövőbeni kéktúra-futásomra. Az út párhuzamosan halad a 24-essel, de nem nagyon zavaróan közel, most is patakvölgyben, ezúttal a Nagy-Hidas-folyás völgyében.

És persze emelkedik, még ha nem is nagyon, de hát Mátraháza azért felfelé van, ez világos. Talán csak két kilométer, és kibukkanunk megint a főútra, Mátraháza felső szélén, a Volán üdülőháznál. Végre pozitív tapasztalat: habár a hely nem tűnik nagyon zsúfoltnak, kapunk kólát, almalét, vécére is elmehetünk, van étterem is, bár éhesek már nem vagyunk, és kiülhetünk a teraszra, amíg megisszuk az italunkat. Tíz pont Mátraházának, át kéne tenni ide a kéktúra-pecsétet. 

Nagyon közel van Kékestető, csak fel kellene másznunk a déli sípályán, de úgy döntünk, ott már voltunk autóval, Péter busszal, én futva is, és maradjon valami későbbi túrákra is :) mi most a falun áthaladva a sárga jelzést választjuk, immár lefelé, bár persze azért hullámvasutazva, lesz még itt szintemelkedés. Azért ha valaki erre jár, van választási lehetőség turistajelzésből:

A sárga jelzés Mátraháza, majd némi erdőszél után a Kecske-bércre megy fel, előtte még érint egy névtelen 700 méteres csúcsot, efölött nem tudok napirendre térni, magasabb, mint Dobogókő, itt meg annyi van belőlük, hogy már elnevezni se érdemes őket. Utána mi alul kerülünk egy kicsit a sárga kör jelzésen, rövid időre ezek kettéválnak a sárgával, aztán újra összeérnek. Előttünk kerítés és repülőhíd, meglepetésünkre egy kalandparkban találjuk magunkat, aztán ahogy haladunk lefelé, kiderül, hogy a Hotel Ózon hátsó kerítésén jöttünk be teljesen legálisan, átvezet a hotel parkján a turistajelzés. Ez nagyon tetszik, és milyen jó húzás egy hoteltől! Na nem mintha a bakancsosoknak kitalált hely lenne, de azért mégiscsak egy plusz közönségnek mutatja meg magát és a parkját a hotel. 

Mostanára már rég nem süt a nap, sőt, borul az ég, érnek össze a felhők, távolról kezd megint dörögni pont, mint előző nap. Kisétálunk a hotel mellé, és figyeljük a kilátást és a felszálló párát.

A sárga jelzés átvezet még egy hiperszuper négycsillagos üdülő bekötőútján - előtte az erdőben kovácsoltvas lámpaoszlop, Narniában járunk - aztán egy református üdülőén is, majd bebocsát minket az erdőbe, mégpedig az erdőszélre, hegyoldal peremére, csodálatosan panorámás útra. Itt már látszik, hogy percekkel ezelőtt esett, frissen harmatos minden, sáros és pocsolyás az út, a szűk ösvény melletti növényzettől csípőig átázik a nadrágszárunk. Dörög, morog felettünk az ég.

A peremút beér az erdőbe, még előtte merész és ázott biciklisek jönnek szembe, hát, minden tiszteletem az övék. Mi már a Hanák Kolos kilátót várjuk, pontosan szembemegyünk a zivatarral, reméljük, a kilátónak van teteje, és ott átvészelhetjük. Meg is van a sárga L leágazás, nagyon rövidke, és ott is a kilátó. Nem egy komoly építmény, igazából egy szép kilátású pont, ahová emeltek egy kis falábakon álló tetőt, ami alá be lehet ülni. Beülünk és körbefotózunk. 

Alattunk Gyöngyös és talán Gyöngyössolymos, jobbra a sástói kilátó is látszik. Mi inkább a felhők játékát figyeljük, ez viszont fotón nem olyan látványos. Ahogy így csodálkozunk, közvetlen a közelünkben hatalmas villám csap le, én tátott szájjal bámulom, Péter a füléhez kap, jó is, mert szerencsére én is követem, a dörgésbe még befogott füllel is beleremeg a belsőm. Rögtön rájövünk, hogy nem a legokosabb dolog a környék egyik legmagasabb és legkitettebb, villámvédelemmel el nem látott pontján bevárni a zivatar végét... Haladni kéne innen. (Később megtudjuk, hogy a villám tőlünk körülbelül kétszáz méterre, az Adrenalin parkba vágott be. Hát, velünk voltak a Mátra angyalai.)

A fényképezőgépet el is teszem, fel vagyunk készülve rá, hogy jól elázunk, irány a Rákóczi-forrás, majd onnan a sárga kereszten Sástó. Azért telefonnal fotóztam egy kicsit :)

Rákóczi-forrás

A forrásig gyorsan ereszkedő szerpentin, onnan a főútig nagyjából szintező, kicsit emelkedő ösvény halad, szép a harmatos erdő, fenyegető az ég, főleg a morgása, én még ilyet nem is hallottam talán. Sietnék, Péter meg nyugtat, hogy a zivatar pont előttünk van, nem baj, ha nem száguldunk a karjaiba, az ösvénnyel is vigyázni kell, köves, csúszós. Na de ez annyira morog felettünk, hogy néha újra be kell fognom a fülemet.

Hamarosan kiérünk a főútra Sástónál, végre :) Ha itt kap el a vihar, lesz hova behúzódnunk. De egyelőre nem úgy néz ki, mintha nagyon el akarna kapni, a dörgés csillapodik, a felhők is talán kevésbé fenyegetőek.

Sástóról sokat olvastam az utóbbi időben, hallottam róla, hogy szépen felújították a tó környezetét és a kempinget, tanösvény is épült, ezt mindenképpen szeretném végigjárni. Neki is vágunk, igaz, valahol a negyedik táblánál kezdünk, a következő a kilátó. 53 méter magas, valami 267 lépcső, ez utóbbit már csak mászás közben tudom meg. Péter nem jön föl velem, én se tudom, mit vagánykodok, nem én mondtam, hogy elég már az emelkedésből? De nekem ezt látnom kell. Huhh, elég tériszonyos élmény, négy szinten lehet kilépni a csigalépcsőből és körbejárni, az első még oké, a második már izgalmas, a harmadiknál komolyodik a helyzet és a negyedik kifejezetten félelmetes. De a kilátás magáért beszél, látni a hegyeket, a negyedik szinten őket beazonosító táblák is vannak, követhető, hol esik épp, merre jár a zivatar, és az is, hogy a Kékesen már jó idő van.

Ott esik

Ott meg süt a nap

Lelátás a Sástóra

Csigalépcső fentről

Lemászni félelmetesebb, mint fel, de azért sikerül. Folytatjuk a tanösvényt, jó hosszú és tényleg tanulságos, érdekes, a tó után kivezet az erdőbe egészen a Farkas-kút forrásáig. Már nem is számolom, hogy ez hányadik forrás csak ma, a tanösvénytáblájánál valami elképesztő 300 fölötti szám szerepel, ennyi forrás van a Mátrában, amiről tudnak. Itt leülünk megint egy kicsit falatozni, felfrissülünk és megint csak pótoljuk a forrásvizet - olyan hideg, hogy kipárásodik tőle a palack. Aztán visszaindulunk, és a patakparti úton Péter egyszer csak megáll: odanézz! Keresem, hogy mit lát, siklóra vagy békára számítok, és hirtelen meglátom: az orrunk előtt ott mászik a földön egy foltos szalamandra! Tudom, hogy nem vagyok egy tipikus nő, nem átlagosak a vágyaim, de én gyerekkorom óta szerettem volna szalamandrát látni, és nem hittem, hogy lehetséges, olyan ritka és rejtőzködő állat, most meg itt sétafikál, meg is áll, mint aki direkt azért van itt, hogy mi megnézhessük. Sajnos csak a mobilt kaptam elő gyorsan, ez a legjobb fotó, ami sikerült róla:

Nézzük, amíg lassan el nem tűnik az avarban, le vagyok nyűgözve, ez a nap már ennél jobb nem is lehetne. Szalamandra... 

Visszaérünk a tópartra, kicsit megnézzük azt is, milyen szép a hidakkal, récékkel. A nap is újra kisüt, itt merem megint elővenni a fényképezőgépet, talán már nem ázik meg.

Az uzsonnától erőre kapva úgy döntünk, a sárga háromszög jelzést választjuk Mátrafüredig, nem baj, ha emelkedik, már nem lehet több három kilométernél az út. Jól döntöttünk, ismét szép peremúton járunk, kilátással vissza a Kékes felé, harmatos virágokkal, egy helyen a kilátással szembefordított paddal. Innen meglátjuk a Hanák Kolos kilátót és az Adrenalin park füves oldalát, elborzadva nézzük, mennyire közel volt az a villám. Szemben a Muzsla és rajta még egy kilátó, ott most nem jártunk.

Újra a reggeli tölgyerdőben járunk, már ismerős a táj úgy is, hogy pontosan itt még nem voltunk. Nemsokára keresztezzük a zöld jelzést, elhagyjuk a Kozmáry-kilátó kapuját, amit még pénteken néztünk meg. Előttünk Mátrafüred első utcái, innen már pillanatok alatt a hotelban vagyunk.

Este hét óra. Reggel kilenckor indultunk, az egész napot az erdőben, a  természetben töltöttük, abszolút feltöltődtünk. Én nagyon vágytam már egy ilyenre. Fogalmam sincs, hány kilométer, nagyjából tippelünk csak az eltelt idő és a körülbelüli tempónk alapján, de majd megrajzolom, bár most egyáltalán nem is ez a lényeg. Jóleső fáradtság a lábunkban, vizes a zoknim, kellemes üresség várja a vacsorát a gyomromban. Így kéne élni.