Okos futás a Budai-hegységből a Pilisbe

Nagy hálával tartozom a terepfutós facebook-csoportnak, illetve annak a zseninek, aki feltalálta a futóhátizsákot, valamint a DK-nak is, amiért a legutóbbi pólórendelésben hátizsákot is lehetett kapni szerintem egész jutányos áron. A két héttel ezelőtti és a mostani futásom között az a nagy különbség, hogy a múltkor sok okos tanácsot kaptam, amiket tegnap reggel indulás előtt újra elolvastam, illetve hogy időközben megérkezett a hátizsákom, ami lehetővé tette a tanácsokra hallgatást.

A két héttel ezelőtti, hőháztartás felborulásával járó túra után, amikor csak víz - abból is túl kevés - és szőlőcukor volt nálam, egy hetet teljesen kihagytam (a derekam is fájt). Nagyon sokat kivett belőlem az a futás, de mivel pihenés és evés után már nem éreztem olyan egyértelmű tüneteket, nem gondoltam, hogy attól lehet. Kimerültség, állandó fáradtság és rosszkedv, levertség, negatív világlátás, rám abszolút nem jellemző érzések szálltak meg, röviden úgy tudtam magamban összefoglalni, hogy valami depresszióközeli állapotba kerültem. Elkezdtem ásványi anyagokat és vitaminokat szedni - nagy adag magnéziumot, a felszívódáshoz B vitamint, a csontokhoz D vitamint, és még C vitamint és omega3-at is. Mivel ezektől kezdtem jobban lenni, emiatt gondoltam arra, hogy az a futás és az általa sóhiány is okozhatta ezt az egészet. Pihentem, jógáztam, nyújtottam, egy hét fájdalom után a derekamra is bevettem néhány szem gyógyszert, majd a második hét elején lassan elkezdtem visszatérni hosszabb jógázásokkal és szobabiciklizéssel. Csütörtökön már futottam 6.5 kilométert, és úgy éreztem, készen állok rá, hogy hétvégén újra visszatérjek a terepre. Most a szép új hátizsákomat megpakoltam: a térképeken, kéktúrafüzeten, igazolványon, pénzen kívül volt nálam két energiaszelet, egy zacskó ropi, fél liter víz és fél liter izo, valamint a kulacsomban 2x3 deci, magnéziumos porral felturbózott víz, illetve pulzusmérőt is vittem magammal.

Ennyi bevezető után most már rátérhetnék lassan a futás elmesélésére is, igaz? :) Nagyon tetszett, hogy Budapest forgalmából, nagyvárosiasságából csak annyit érint a kék túra, hogy át kell kelni a Hűvösvölgyi úton (az előző szakasz végén ugyan sok a város, aszfalt, de családi házas, nem forgalmas övezet) és rögtön, egészen közel a négysávos úthoz valódi erdő kezdődik. Most nem volt az az érzésem, mintha egy városi parkban futnék, olyan igaziak voltak az ösvények, az erdő. Csak abból látszott, hogy közel a város, hogy nagyon sok túrázóval, kirándulóval találkoztam, vicces, hogy ketten is tőlem kértek útbaigazítást.

Az első érdekes látnivaló a Hármashatár-hegy aljában lévő repülőtér volt siklóernyősökkel és sárkányeregetőkkel, csak a fák között lehetett belátni közéjük futás közben. Később jobbra tűnt fel itt-ott egy kis kilátás a János-hegyre és alattam a budai völgyekre. Elhagytam Mátyás király vadasparkjának kőtábláját, egy ismeretlen katona sírját, több régi kilométerkövet, majd odaértem egy olyan pontra, ami számomra az egyik emblematikus "ide egyszer muszáj eljönnöm" pontja a kék túrának: az Oroszlán-szikla. Nincs különösebb kötődésem, egyszerűen csak nagyon tetszett és megfogott a Másfélmillió lépés filmben. A feje egy része sajnos a film óta letörött, de így is abszolút oroszlánszerű. Megsimogattam és le is fényképeztem.

Innen továbbhaladva meglepett, hogy a mellettem haladó ösvényen szembejönni látom a kék jelzést. De előttem is ott volt, tehát rém logikusan kikövetkeztettem, hogy akkor nemsokára élesen vissza fog fordulni. Vajon mihez visz el, amit érdemes látni, amiért ezt a hurkot beletették? Hamarosan megtudtam: odaértem az Árpád-kilátóhoz. Innen nyílik a kéktúra budai-hegységbeli szakaszának első igazi panorámája a városra és a Dunára a hidakkal, és ez az a sátortetős kilátó, amit két hete láttam, és nem tudtam beazonosítani. 

A kilátás és a kilátó - egészen meglepő, hogy innen milyen apró domb a Gellérthegy, mennyivel alattam van. Négy kilométernél járok, eddig kifejezetten kellemes, könnyű futás, számomra elég jó tempó, végig enyhe emelkedő. Otthon azt határoztam el, hogy megpróbálom kihozni 9 perces átlagra, bár már amikor ezt kitaláltam, akkor sejtettem, hogy a végén a Köves-bérc és a Nagy-Kevély majd megdönti ezt az elképzelésemet - na de ne szaladjunk előre, itt még tartom a tempót, bőven benne vagyok a 9-ben, sőt, majdnem 8-at futok átlagban.

Az Árpád-kilátótól visszafordulok, és szembefutok néhány perccel ezelőtti ösvényemmel, kanyargok a kéken, és kiérek egy műútra, ez vezet a Hármashatár-hegyre, és itt egy parkoló és a Fenyőgyöngye étterem - végre látom ezt a sokat emlegetett helyet, fővárosi terepfutók kiindulópontját, most már tudok a név mellé helyet, képet is társítani. Innentől az ösvény a műút mellett halad, néha kiér rá, oda-vissza keresztezi. Hat kilométernél működő kék kutat találok, gyorsan felhajtom az egyik kulacsomban maradt magnéziumos vizet, megtöltöm friss vízzel, azt is megiszom, újratöltöm... Ledöntök egyhuzamban hat deci vizet, mosakodom is, ez itt a frissítőpont :) Jó, hogy volt, és hogy alaposan kihasználtam, nem tudtam, az út során mennyi vízvételi lehetőség lesz, mint kiderült, kifejezetten kevés.

Innentől egyre jobban emelkedik az út, már bele is gyalogolok, de akkor is igyekszem tartani a tempót, sikerül is, a sebességem gyakorlatilag nem változik, csak a mozgásforma. A csúcs alatt közvetlen meredekebbre és kövesebbre vált az út, aztán egyszer csak kitárul a világ: felérek. Előttem a Hármashatár-hegy adótornyai, körülöttem a kilátás. Itt nagyon sokat fotóztam:

Visszatekintés

Közelebbről: a Duna a hidakkal

Gazdagrét és János-hegy

Virágok

Katonai építmény és a tornyok egy része

Pilis felé

...és tovább

Ezen a közelebbi dombon siklóernyősök voltak

HHH szelfi

Idefent nagyon erős szél fújt, ez a kép is csak harmadjára sikerült úgy-ahogy, az előzőeken annyira könnyezik a szemem a szélben, hogy nem bírom nyitva tartani :) Mögöttem az ott már a Pilis!

Megszerzem a pecsétet, a hegyről lefelé aztán meredekebb, kövesebb, izgalmasabb terep vár, igazán kemény legény (és leány) biciklisekkel. Csak másfél-két kilométer a Virágos-nyereg a hegy oldalában, még nem a legalján, tágas rét a fentihez hasonló kilátással és egy büfékocsival, benne egy nagyon kedves, hosszú ősz hajú büféssel, mögötte az újabb pecséttel. Épp egy biciklis állt meg a büfénél, váltottunk pár szót, mondtam, hogy honnan jövök, merre megyek, mik a terveim, és nagyon pontosan belőtte a távokat és hogy kb. mikor leszek a célnál!

Innentől jött a túra legkellemesebb szakasza, vagy négy kilométer enyhe lejtő. Futottam, mint a nyúl, kivettem a terepből, amit lehetett, nagyon élveztem, nyertem vissza a felfelé elvesztett másodperceket. Közben azért éreztem, hogy a hosszú lejtő jó kis combmunkát kíván meg, viszont azt is tudtam, hogy lesz még előttem emelkedő is, nem is kevés, tehát tényleg most kell futni, amíg lehet. Így értem le a műútra, tudtam, hogy most már nagyon közel lehet a Rozália téglagyár, kicsit tartottam tőle, hogy ez biztos valami nagyon csúnya iparterület lesz, mint a dorogi Baumit környéke, de szerecsére nem, korrekt gyárudvar, téglakémény, a kerítés előtti villanyoszlopon a pecsét.

Juhhú, tök ügyes vagyok, túl a tervezett féltávon, de belül a tervezett idő felén, csak így tovább. Most egy rövid egyenes szakasz jön a Bécsi útig, és aztán a hegyek - itt az újabb nagy vízválasztó, az átmenet a Budai-hegységből a Pilisbe. Meglepetés ér, azt hittem, a műúton egyszerűen le kell futni a Bécsi útig, de nem, a jelzés két határozott nyíllal balra küld, bele egy teljesen érvénytelen gazos dzsindzsába, ráadásul valami alig kilátszó, büdös lefolyáson kell átkelni, nem túl bizalomgerjesztő... és ahogy a gizgazból kikeveredek, egészen meglepő módon egy búzatáblában, traktor által taposott nyomon kell továbbhaladnom. Nem a tábla szélén vagy mellette, mert ott egy patak folyik, hanem konkrétan a búzában. Ami amúgy nagyon szép, aranyló, szinte teljesen érett.

Búzaösvény

Visszatekintés a Hármashatár-hegy felé

A következő meglepetés másfél kilométer búzatábla után ér. Tudtam, hogy a Bécsi útra fogok kiérni, és szentül meg voltam győződve, hogy ez még itt Budapest, és most fogom elhagyni a várost. Erre a műútra kiérve a Pilisborosjenő tábla fogad. Ki érti ezt... Persze ezek az agglomerációs települések úgy össze vannak már nőve, úgy kanyarognak a városhatárok, hogy egyazon út egyik szakasza Pilisborosjenő, a másik még Budapest. Mindenesetre nagy levegőt veszek, és elkezdek felfelé kaptatni egy nagyon meredek aszfaltos utcán, vissza-visszatekintgetve a budai hegyek felé, azzal a tudattal, hogy előttem a Pilis. A Bécsi-út a két hegységet elválasztó nagy völgy és a túra legmélyebb pontja, én pedig várom a váltást, amitől igazán meg is érzem majd, hogy ez már egy másik hegység.

Az aszfaltos utca tetején balra köves ösvényre tér a jelzés, ez már a Köves-bérc, abszolút hű a nevéhez. Kemény emelkedő, eleinte még futok, aztán váltogatva futok, aztán gyalogolok, aztán már csak lihegve kapaszkodom. Visszatekintve fotóztam az ösvényt, de a mélységek sosem igazán megfoghatók:

Innen már nem olyan hosszú a kaptató, kis fennsíkra, enyhébb emelkedőre ér az út, majd egy kanyarban ott a csúcs. Nincs épített csúcsjelzés, helyette sziklákat halmoztak egymásra, és azóta az arra járó turisták újabb kis kőtornyokat építettek, most magam is hozzájárultok egy kaviccsal.

Itt, a csúcs után érzem meg a különbséget, amitől ez már a Pilis. Tölgyerdőben vagyok, nagyon kevés az aljnövényzet, dús, vastag a moha... nem tudom jól leírni, érzékeltetni, de érzem. Aztán még utoljára kiérek egy településre, Pilisborosjenő legszélső házának sarka szinte rálóg a kék ösvényre. Néhány kis, kavicsos erdei utcán haladok, míg az utolsón elhagyom a falut. Zab- és repceföldeken keresztül nézek vissza a hegyekre.

Még elfutok a napfényben fürdő Kálvária mellett is: 

A Köves-bércre felfelé kikerültem a kilences céltempómból, nem sokkal, lefelé simán újra behoztam. Itt Pilisborosjenő szántóföldjei és mezői mellett fejbekólint az erős napsütés, sokat iszom, és nem érzek túl sok energiát magamban a futáshoz. Figyelem a pulzusomat - ahogy a futás során korábban is - nem emlékszem már a számokra, mi lenne nekem a jó, de igyekszem 150 körül tartani, ha kell, akkor némi gyaloglással, mint most is. Közben tátott szájjal bámulok jobbra előre: ott tornyosul, hatalmas tömbjével uralva a tájat, a Nagy-Kevély. Ez a hegy is teljesen méltó a nevére, lentről nézve szinte hüledezem, hogy erre kéne felfutni? Vagy akár csak felmászni? Így, most már 18-19 kilométerrel a lábaimban? Hűűű... De az út visz, ha nem is gyorsan, de határozottan a hegy felé, előbb enyhén, majd egyre jobban emelkedve. Füves domboldalakon előre a Teve-szikláig, itt megint nagyon erős szél fújt, kimentem a leszakadó orom szélére, de rögtön vissza is léptem, egy erősebb szélroham le tudott volna lökni.

Keresztezek egy kis mezőt, a túloldalán széles, kényelmes ösvényen haladok tovább, folyton balra tekintgetve, hátha meglátom az Egri várat. Kinéztem a térképről, honnan lehetne egyenesen odalátni, de az a rész fákkal benőtt. Viszont most megtudom, merre kell menni: a kék letér jobbra felfelé a Kevélyre, ha egyenesen mennék tovább, az a várhoz vinne.

Hát akkor irány felfelé, mint a Köves-bércen, futás, majd váltott futás, aztán gyaloglás. Elfogy a kulacsokból a vizem, egy helyen megállok, és a hátizsákomban tárolt palackokból áttöltöm a kulacsba az izó és a víz egy részét. Aztán, ha már úgyis csak gyalogolni tudok felfelé, eszem egy kevés ropit sópótlásnak. Sziklás úton haladok kiálló mészkőcsoportok, alakzatok mellett, tanösvénytáblákkal, amiket most nem állok meg elolvasni, viszont a Kevély-hegyi kőfülkét lefotózom:

Jó fotó, pont takarja a fa a barlangot :D a fától balra a barlang szája

Egy elágazás után picit enyhébb az emelkedés, ropival a kezemben váltogatva futok, nagyon várom már a Kevély-nyereg tisztását - mert nem a csúcsra kell menni, csak a nyeregre. Nézem a GPS-t, még négyszáz méter, még kétszáz, majd szinte meglepetésszerűen hirtelen érek ki a fenyőfás, pihenőpados tisztásra.

Mindkét végén, két fenyőfán is van pecsét, fém és gumi, mindkettőt használom is, hiszen ez most nekem szakaszhatár. Az egyik mellett esőbeálló, szimpatikus táblával:

Kicsit lejjebb pedig a volt Stromfeld Aurél turistaház maradványai:

Innentől lefelé megint kellemes, és futok, mint a nyúl, de most már nem fogom tudni behozni a Kevély emelkedőjét a hátralévő két-három kilométeren. Félmaraton felé járok, Péter a gyerekekkel a Csobánka melletti Szentkútnál van, épp azon morfondírozom, hogy el merjek addig futni? az plusz két kilométert jelent körülbelül a tervezetthez képest. Vagy ne erőltessem? A múltkori tapasztalatok alapján úgy gondolom, jobb, ha nem erőltetem, és amikor Péter felhív, megkérem, hogy jöjjenek ki a Csobánka-Pilisvörösvár összekötő útra. Vajon melyikünk ér oda előbb? Én kiérek az erdőből, jobbra alattam Csobánka, felette nagyon szép sziklás hegy, az Oszoly. Mögöttem a Kevély teljesen új arcát mutatja:

Előttem pedig hullámzik a Pilis:

Örülök, hogy kiértem Budapest környékéről. Szép az a hegység, az az erdő is, szép a kilátás a városra, de ezt az érzést, a végtelen szabadságot, a hegyekkel körülölelt tájat vagy épp azt, hogy benn vagy a rengeteg mélyén, ezt a kék túrának a budai-hegységi szakaszán nem lehet megtapasztalni. A képen is látható kavicsos úton hamarosan leérek a műútra a csobánkai temető mellé, megnézem, hol fogok majd továbbmenni, majd 23.1 kilométer után leülök az árnyékban. A kilencperces átlagból a Kevélyen kicsúsztam, de nem bánom, örülök, hogy 17-18 kilométeren át tartottam. És csak itthon néztem meg alaposabban, hogy ez a futás életem legnagyobb szintemelkedésű futása lett. Hála a tanácsoknak és a hátizsáknak, összességében azt mondhatom, hogy végig kifejezetten jól éreztem magam.

Hűvösvölgy-Csobánka 23.10 km     875 m szint     3:38:36     Tempó: 9:28 perc/km