Kánikula a Budai-hegységben

Egy hét alatt hatalmasat változott az időjárás. A múlt héten 12 fok, erős szél, eső, a hidegebb völgyekben még a leheletemet is láttam. Most meg az előrejelzés verőfényes napsütést és 30 fokot ígért, és ez be is jött. Én jobban bírom a hideget, mint a meleget, de most ez jön, ezt és magamat ebben is ki kell próbálni, a nyár ilyen, nehogy már nyáron ne terepfussak. És az erdőben még árnyék is van, meg esetleg szél :)

Szombatra, a futás előttre pihenős napot terveztem, ezért pénteken előre dolgoztam, és tényleg, a szombatot sikerült a kertben töltenem a gyerekekkel. Csakhogy délben az ebédhez sikerült úgy felkelnem a pléden heverészésből, hogy nem tudom, mi történt, de nagyon beállt a derekam. (Gerincsérvem van, szóval az okot tudom, de hogy most mi volt a rossz mozdulat, azt nem.) Délután még jógáztam rá, pihentem, egy rövid, könnyűt elmentem futni a kutyával, hogy lássam, hogy működik. Különösebben jól nem esett, de tudtam futni. Reméltem, hogy éjjel kifekszem, és valóban, reggel úgy keltem, hogy fájogat ugyan, nem az igazi, de azért ezzel a derékkal el merek indulni.

Természetesen nem sikerült a gyerekeket időben összeszedni, én kilenckor már Piliscsabáról akartam indulni, de akkor még a középsőm problémáival voltunk elfoglalva, aztán veszekedtem a naggyal, akivel amúgy meg volt beszélve, hogy ügyesen itthon marad, ő akarta, mert ő már ilyen nagyfiú... a lényeg, hogy végül negyed tizenkettőkor tett ki Péter a piliscsabai vasútállomásnál. Sokkal melegebb napszakot nem választhattunk volna :)

Nem vittem túlzásba a bemelegítést, gondoltam, majd óvatosan kocogok az elején, de nem nagyon tornázgatok itt a vasútállomás előtti téren  fényes délben :) Szépen el is indultam, talán egy bő kilométert kellett aszfalton haladni a település széle felé. A végén találtam egy kék kutat, ittam és a kulacsaimba is töltöttem hidegebb vizet - volt nálam, de ez frissebb volt. Nálam volt még a Kékes csúcsfutáson kapott szivacs, azt is jól bevizeztem, és a kút után nem sokkal egy sorompót megkerülve az erdőszélen találtam magam.

Szívesen megnéztem volna a piliscsabai kőgombát is, nagyon érdekes sziklaképződmény lehet, de egyrészt el is felejtettem :) másrészt nem akartam rögtön az elején letérésekkel növelni a távot, ki tudja, hogy fogom bírni fájós derékkal és ilyen melegben. Harmadrészt pedig nem látszott az útról, tájékoztató tábla sem volt, később láttam egyet, ami írta, hogy a telepített fenyves már eltakarja lentről a kőgombát.

Naszóval beértem az erdőszélre, rövid idő után át kellett mászni egy vadkerítés létráján, érdekes, mert ki aztán nem kellett mászni a másik oldalon :) Egyelőre nem zavart a meleg, az innivalóval igyekeztem spórolni, mert csak bő féltávnál, az első pecsétnél tudtam ivóvízvételi helyről, addig ki kellett tartania a két kulacsnak. Lassan felfelé emelkedő úton haladtam, nagyon éreztem a főváros közelségét, ilyen táblákat láttam, hogy kamerával védett terület, gps-nyomjelzővel ellátott farakások... 

Valahol a második kilométeren a torkomba repült valamilyen rovar. De úgy ám, hogy én is épp belélegeztem, ő meg nyílegyenesen be a nyitott számba, le a légcsövemig. Ott helyben köhögőrohamot kaptam, aztán később is nagyon zavart, sokat köhögtem útközben, meg ciki, nem ciki, köpködtem is, reméltem, hogy valamikor megszabadulok tőle, de csak valamikor Nagykovácsi táján jött ki.

A jelzés nem volt ritka, mégis a tájékozódáshoz nem volt elég. Nagyon sok kisebb ösvény nyílt az útról, járhatóak, tiszták, jelzetlenek, bármelyiken folytatódhatott volna a jelzés, de sehol nem volt egyértelműsítve az elágazásokban. Amikor már ötödszörre vettem elő a gps-t, hogy inkább megnézem, minthogy eltévedjek, és hatodjára meguntam, persze, hogy a rossz irányba mentem. Holott papír térkép is volt nálam, de azon apró kanyarokat, letéréseket esetleg nem veszek észre időben. De sokszor ellenőriztem magam azon is, főleg más jelzésekkel vagy jelzett tereptárgyakkal való találkozáskor.

Az első ilyen az Erzsébet-kút és a hozzá tartozó tájékoztató tábla volt nagyjából négy kilométernél.

Ezen olvastam a piliscsabai kőgombáról is

Itt megtudtam azt is, hogy a Szénások Európa-diplomás területen járok, sőt, nem sokkal később a hegyoldalban láttam egy Nagykovácsi feliratú határkövet is. Milyen közel van Piliscsabához így az erdőn át :) Persze ez még nem maga a település volt, csak a hozzá tartozó erdők határa.

Itt már egyre jobban emelkedett az út. Találkoztam két terepfutólánnyal, aztán még kettővel, és ciki, de nem tudnám megmondani, ugyanaz a kettő volt-e, csak esetleg más útra tértek és újra szembejöttek? Nem pontosan szembe, oldalról jöttek elém a kék kereszten. Megnyugtató volt látni, hogy ők is felváltva futottak és gyalogoltak.

Én mérgelődtem egy kicsit, már megint nem ment úgy a futás, ahogy szerettem volna. Nagyon zavartak a rovarok, biztosan a sót érezték rajtam, de hatalmas rajokban dongtak körül és akartak a szemembe, fülembe, számba férkőzni. Kerestem azt az érzést, ami el szokott kapni, hogy de jó, itt futok az erdőben, mennyire jó nekem. De közben melegem volt, fájt a derekam, és valahogy nem élveztem annyira a látványt sem, mint máskor. Talán az otthoni feszültségek, a gyerekek körüli gondok is nyomasztottak, próbáltam ezeket kiereszteni ebben a pár órában. Igyekeztem tudatosan a természetre figyelni, és a zavaró tényezők helyett a szépekre: a kőhídra, amin épp áthaladok, egyes sziklaalakzatokra, szép fákra.

Most egy köves ösvény következett, ami erősebben emelkedett, az előttem futó lányokat és a jelzéseket figyelve váltogattam a futást és a gyaloglást. Már láttam, hogy füves dombtetőre nyílik az út az erdőből, örültem, hogy akkor nemsokára itt kell lennie a Nagy-Szénásnak. Az első tisztás még nem az volt, de innen nyílt a túra első szép kilátása.

Innen még újra bekanyarodott az út az erdőbe, aztán felfelé haladva, majd megint füves dombra érve egy meredek, napos kaptatón felkapaszkodtam a Nagy-Szénás tetejére. Megérintettem a csúcskövet, és körbefotóztam. Próbáltam felismerni, hogy melyik hegy melyik, amiben egyértelműen biztos voltam, az a Hármashatár-hegy, a Gerecse és a Gete, utóbbin még a dorogi oldal nagy Baumit-épülete is kivehető volt. Sorban a képek:

Innen aztán nincs jelzés tovább, ösvények vannak, de hogy melyik a kék? Nem is jelezhető, csak fű van, még kövek se (a tetőre vezető út kövei jelzettek voltak). Utólag azt gondolom, elég frekventált hely lehet ez itt Budapest közelében, igazán kitehetnének egy póznát némi turistajelzéssel meg nyíllal. Én a GPS-emet követve némi bóklászás és bozótharc után megtalálom az utat és a volt nagy-szénási turistaházat. Ez egy nagyon szomorú környék ilyen szempontból, előttem van a Másfélmillió lépés filmből a már harminc évvel ezelőtt is idős bácsik, nénik arca - vajon él-e közülük még valaki? - akik a rossz állapotú turistaház előtt mesélik, hogyan építették fel, és milyen szép emlékek kötik ide őket. A turistaház romjait a forgatás után, tehát harminc éve eldózerolták, szomorú mementóként egy darab fal és egy kőtábla állít emléket neki. És azóta se került a helyére újabb. Hasonló a helyzet a zsíros-hegyi és a térkép szerint a csúcs-hegyi turistaházzal is, ezeket most nem érintettem. Ez a valaha volt turistaházak vidéke.

A Nagy-Szénáson viszont ilyen szépet is látni:

A turistaháznál aztán jobbra-balra van jelzés, kék piros, mindenfelé, mivel én a bozóton keresztül lyukadtam ki ide, kis töprengéssel sikerül csak eldöntenem, hogy merre tovább. Parkszerű fenyvesben, széles gyalogösvényen haladok tovább, ez a Nagy-Szénás tanösvény, amit csak abból veszek észre, hogy egyes fák alatt táblákat látok a fafajta nevével. Hamarosan Nagykovácsi széléhez érek, a jelzés nagyon gyér, és itt sincs kinyilazva, amikor balra be kell térnem az erdőbe. Rövid erdei szakasz után műútra térek, ez már nagyon városias, balra az erdő, jobbra családi házak. Nagyon áhítozom rá, hogy visszakanyarodjon az út az erdőbe, itt van egy jelzőtábla, eszerint 700 méter a Muflonitató, a pecsételőpont. Szerencsére hamar vissza is kanyarodom, és itt sokkal jobb a jelzés! Együtt halad a kék és a sárga, jól látható és gyakori a festés, nem félrevezetőek a leágazások. Egy kis tisztás után (ahol nagy meglepetésemre jobbról autóval találkozom) az erdőbe beérve megérkezem. Pecsételek, mosdom, vécé is van, és a kulacsba is töltök vizet, mindezt ingyen. A térképet is áthajtogatom, hogy a következő szegmenst lássam, fotó és indulok tovább. Túl a felén, és túl az emelkedés nagy részén.

Runkeeperen visszanézve meglepő, hogy még mindig mennyire közel vagyok Nagykovácsihoz, bár emlékszem, hogy gyerekzsivajt és talán pancsolás zaját hallottam jobbról, de maga az ösvény olyan rendesen erdeinek tűnt :) hogy is fogalmazzak, nem volt olyan városi park-érzésem, mint korábban. Aztán lassan egyre inkább elkanyarodom a civilizáció zajaitól. Itt, szintben vagy nagyon enyhe emelkedőn haladva jobban élvezem a természetet, szebbnek látom ezt a szakaszt, mint az elejét, talán tényleg szebb erdő is volt, ki tudná megmondani.

Itt határoztam el, hogy figyelek egy kicsit a tempómra. Korábban az emelkedőkön abszolút nem érdekelt, így majdnem 10-es tempónál jártam, elhatároztam, hogy ezt lefaragom kilenc alá a célig. Csak olyan öt másodpercet kellene javítani az átlagon kilométerenként. Futottam is egy jót, figyeltem az órát, nemhogy öt, de nyolc másodperceket hoztam az addigi átlagon, majdnem megvolt az áhított tempó... amikor megérkeztem a Remete-szurdokba.

Eddigre előjött és egyre erősebben jelentkezett az a tünet, amit a Kékesen tapasztaltam először: valószínűleg az okozza, hogy több sót vesztek az ilyen melegben futáskor, mint máskor. Ez ellen a vízpótlás nem elég, vízen és szőlőcukron kívül más viszont nem volt nálam, illetve nem is tudtam pontosan, mi használna. Enni egyáltalán nem kívántam, illetve ha elképzeltem, mit ennék meg szívesen, a gyümölcs ugrott be, nem fehérje vagy sós dolgok. Szóval a tünet az, hogy a meleg ellenére egy-egy hűvös fuvallat nem jóleső érzést ad, hanem rázni kezd a hideg, illetve később fuvallat nélkül is foltokban fázni kezdek, nagyon furcsa és nem jó érzés. 

Erre rájött a szurdok a maga napsütötte szikláival és nagyon erős ereszkedésével. Szerencse, hogy ilyen gyönyörű, meg mászós, és így kevésbé foglalkoztam magammal. Nagyon vártam már, az egész túra egyik legszebb pontja volt. Innen nyílt megint egy kis kilátás ha jól gondolom, a Hármashatár-hegy felé:

maga a szurdok lejárata pedig kifejezetten meredek, sziklás, kapaszkodós, fától fáig haladós mászás. Jól igénybe vette a derekamat, az utána következő már nem sziklamászós, de még mindig meredek ösvény meg a combizmaimat. Mindez a fenti tünetekkel kombinálva, hát, elég fáradt voltam ekkor már. 

Visszatekintés az ösvényre

Ahogy a meredek szakasz véget ért, nagyon szép szurdokvölgybe értem, ahol megint könnyű lett volna futni, csak nekem volt már minden nehéz. Itt már lépten-nyomon turistával találkoztam, láttam a szurdok bal oldalában a Remete-barlangot, csak sajnos a völgy aljából a patak tűnt el. 

A szurdok egy pillanat alatt, nagyon éles határvonallal zárul, egy szándékosan odagörgetett szikla zárja le, aminek a másik oldalán rögtön aszfalt kezdődik, és ott áll Budapest első háza. Meghökkentő, az aszfaltról visszafotózva ezt látni:

A szurdok végén megint egy tábla, miszerint még 4.4 kilométer Hűvösvölgy. Négy és fél kilométer aszfalt és napsütés. Komolyan elgondolkozom azon, hogy idehívhatnám a családot, ide már simán eltalálnának ők is a kék jelzést követve, de akár utcanevek alapján is. Igazából mindig megnézzük a túráknál, hogy mikor van közben kimentési pont, most ez Nagykovácsinál volt, illetve lemehettem volna Nagykovácsiból a zöld jelzésen Solymárra is. Most, a város szélén arra gondoltam, hogy kicsit sem érdekel, milyen gyorsan csinálom meg ezt a túrát, a lényeg, hogy megcsinálom, és nem és nem hívom fel őket, nem ülök be az autóba, nem állok meg, amíg a hűvösvölgyi pecsét nincs a kezemben. Illetve a füzetemben.

Még az is eszembe jutott, hogy Tóth Viki, a lány, aki A Kék könyvet írta, többször említi, hogy ők bizony néhányszor buszra ültek, és aszfaltos szakaszokat így tettek meg, merthogy túrázni mentek, és nem voltak hajlandók egyes szakaszokat aszfalton legyalogolni, adott esetben forgalmas utakon, esetleg veszélynek kitéve magukat. Ebben is van igazság, én azonban le akarom futni az egész kék túrát, méterről méterre - kivéve a Dunán át, ott azért komppal fogok menni :)

Szóval megyek az aszfalton, rögtön az elején emelkedő, neee... de a tetejétől lejtő, úgyhogy futok. Kibukkan előlem a máriaremetei kegytemplom tornya, majdnem elvétem a templomot magát, mert egy kanyar helyett továbbmegyek egyenesen, de aztán visszatérek.

Máriaremetei szentély

És a templom

A templom parkja jó hűvös a napos aszfalt után, a szentélyen kívül is van vagy három Mária-szobor vagy különböző szentek, nem nézem meg nagyon alaposan. És egy nagy játszótér, persze ez most nem szempont, a család valahol Hűvösvölgy körül vár. (Amíg futottam, a budakeszi vadasparkban voltak, az eredeti terv az volt, ha én előbb érek Hűvösvölgybe és ők még a vadasparkban vannak, akkor én is odamegyek a gyermekvasúttal, de eddigre már végeztek, én meg még futok.)

A park után megint napos aszfalt, kis lejtős utcák után a Zsíroshegyi út, ez hosszú, nagyon hosszú. A térkép szerint a végében vár a hűvösvölgyi Nagyrét, de sehogy sem akar közelebb jönni. Végül a Zsíroshegyi út leér a Nagyrét utcára, és ott, szemben a parkolóban ott a családom. Megszólalni alig tudok, Regő vizet kér a kulacsomból, én meg most nem adom neki az utolsó kortyokat. Péter mutatja, hogy arra, már csak egy kilométer, ők meg megkerülik az egészet közúton, és odajönnek a gyermekvasúthoz. Tudom, hogy ilyenkor nem szabad megállni, és ő is tudja, később mondja is, hogy ezért nem jöttek már korábban elém, mert akkor feladásveszélyes a dolog :) Akkor, olyan helyen kell várni, amikor tudom, hogy a célig vezető utat már féllábon is megteszem...

Meglátom a Nagyrétet, a látványtól is rosszul leszek, uramisten, ezen a napfényben fürdő réten kell átvágnom? De nem, jobbra kanyarodik az út, árnyas, fás, szép erdő mindenféle emlékműromokkal, a rombolás nyomaival. Egykor ez volt a Munkásmozgalmi Emlékút, szobrokkal szegélyezve, amik most a Szoborparkban vannak. Oké, de akkor a talapzatokat, törött köveket miért kellett otthagyni? Szomorú látvány így. Viszont ez a kéttörzsű tölgyfa sokkal szebb:

Aztán alagút, a másik oldalán épületek, keresem a vasútállomást, de nem találom, lefutok egészen a villamosmegállóig, aztán vissza, külön öröm most a lépcsőzés, de végül megvan az állomásépület is, addig megyek, míg az emeleti forgalmi irodán pecsétet nem találok. És aztán végre leülök egy padra.

A földszinten söröző és pizzéria, némi pihegés után alkoholmentes sört és kólát vásárolok, előbbit rögtön kortyolni is kezdem. Meg még egy csomag ropit sópótlásnak. A falon kéktúra-emléktáblákat fotózok:

És még szemfülességem bizonyítéka, egy kapcsolószekrény ajtaján Tóth Viki és A Kék matricája fejjel lefelé:

Pont a pénztárnál álltam, amikor telefonált Péter, hogy ott vannak a parkolóban a villamosmegállónál, úgyhogy felmarkoltam sört, kólát, ropit és mentem. Légkondicionált autó, kényelmes ülés, de jó volt :) A gyerekeknek meg be nem állt a szája, ahogy mesélték a vadasparki élményeket.

Tanulságok. A múltkor azt vontam le, hogy ha nincs kedved menni, rossz az idő, stb, akkor is menj, mert az lesz a legjobb. Most vonjam le, hogy ha minden vágyad terepfutni, kíváncsi vagy, alig várod, csalódnál, ha kihagynád, ellenben racionális okok (kánikula + derékfájás) ellene szólnak, akkor inkább maradj otthon? Nem, nem ez a tanulság. Hanem hogy legyél okosabb. Épp a blog írása közben okosítanak ki a terepfutós facebook-csoportban, hogy mennyi víz, mennyi só kellene ilyen időben, és külső hűtés, és pulzusmérés. A sót is kell pótolni, a víz nem elég. A tünetek alapján a hőháztartásom borult fel. Viszont a túra szép volt, jó volt, akkor is, ha nehéz volt, és talán még soha nem merültem így ki. Határok feszegetése, komfortzónából való kilépés, ezt is ki kell próbálni, most erre kell edzeni. Legközelebb okosabban.

U.I. a lányok, akikkel találkoztam, ugyanazok voltak, kétszer ketten :) és mint kiderült, virtuálisan ismerem is őket :)

22.67 km     3:34: 39     Tempó: 9:28 perc/km