Pálos 70

Két-három éve hallottam először erről a túráról, akkor olvastam róla többektől beszámolókat, és azonnal eldöntöttem, hogy nekem ez kell. Nem csak a teljesítmény és a tájak, hanem a lelki tartalom miatt is. Nekem minden hosszabb túra és magányos terepfutás belső utazás is, önkeresés, a Pálos 70 pedig kifejezetten ezen alapul.Tavaly kezdtem reális esélyt látni rá, hogy idén már nekem is helyem lehessen itt, rendszeres ötvenes túrákkal készültem fel rá. Ahogy az lenni szokott, az utolsó hetek nem voltak ideálisak, volt egy többnapos komoly derékfájásom, aztán ahogy az jobb lett, elestem a reggeli rohanásban Regő iskolája előtt, azt meg a térdem bánta... nagyon drukkoltam neki, hogy gyógyuljon, és szerencsére az indulás napjára már csak egy száraz seb emlékeztetett az esetre.

Indulás hajnali ötkor a Gellérthegytől. Ehhez kellett némi szervezés, de szerencsére sikerült szállást szereznem a közelben, köszönöm Zitának :) és így csak négykor keltem és kényelmesen sétálva érkeztem a rajtba. 7 fok volt, túranadrág, póló, vékony hosszúujjú felső és egy melegebb kapucnis volt rajtam, a sapka, mint utólag kiderült, véletlenül a célba előreküldött csomagba keveredett. Meglepetésemre sorba kellett állni a rajthoz, addig ezt a kilátást nézegethettem:

Nagyon gördülékeny rajtoltatás volt, megkaptam a szép kiállítású vezetőfüzetet, ami nem egy szokványos itiner. Hosszas leírás található benne az egyes ellenőrzőpontokról és mellé elmélkednivaló is, néhány gondolat, kérdés, ami elkísér a vándorlásban. Lefotóztam az alkalomhoz illő körmeimmel :)

A túra a gellérthegyi Sziklatemplomtól vezet a márianosztrai kegytemplomig, útba ejtve a környék pálos emlékeit, kolostorromjait. A főszervező a pálos rend, van vagy nyolc választható táv és vele egy időben háromnapos, pálos barátok vezette zarándoklat is zajlik. Indulok a Gellérthegy szerpentinjén, azt gondoltam, a városi szakaszon nem fog még kelleni a fejlámpa, de mégis előveszem, a kanyargós ösvényeken sokszor nem látom, hová lépek. Hosszan kísér az éjszakai város látványa, napkeltének még semmi nyoma, viszont gyönyörű telihold van, szép tiszta idő ígérkezik.

Nagyon okosan, a városi szakasz ahol csak lehet, parkokon át vezet. Gellérthegy, aztán Tabán, Vérmező, majd Városmajor, ahol a templomnál kaptunk egy követ, hogy vigyük magunkkal és később majd tegyük le a terhet. Én elhatároztam, hogy Márianosztráig viszem. Utána egy nagy felfelé kapaszkodás Normafáig, nézegetek hátrafelé, de a Nap pont nem úgy kel fel, hogy láthassuk, Normafán már rendesen süt.

Itt van némi igazi erdei ösvény, de azért még mindig városias, parkerdő-jellegű. Aztán a Gyermekvasút útvonalán gyalogolunk, sajnos a budaszentlőrinci kolostort véletlenül kihagyom, vele az ellenőrzőpontot is, és későn jövök rá ahhoz, hogy visszamenjek a pecsétért. A következő ponton, Máriaremetén jelzem, és már most tudom, hogy jövőre is jönni kell, mert azt mondják, nagyon szép a kolostor környéke. Nem egyedül tévesztettem el amúgy, rögtön utánam is jön egy hasonlóan járt túrázó, előttem is volt néhány. Nagyon profi a technika amúgy, kaptunk chipes karkötőt a rajtban, és online lehet követni, hol csekkoltam már be - ezt Pétertől tudom meg jóval később.

Máriaremete már 20 kilométernél van, elképeszt, hogy mekkora ez a város, és ez még mindig nem a széle. Csodálom a házakat, aztán az utolsóknál hirtelen jobbra le, és egy kanyargó patakvölgyben találom magam, igazi erdőben. 

Rövid, de szép szakasz, az őszi színek és fények jóval látványosabbak, mint amennyire a fotó vissza tudja adni. Aztán kiérünk egy autóútra, és ott a Budapest vége tábla, rögtön utána pedig a Solymár szélét jelző. Olyan 22 kilométernél értünk ki a városból :) még egy kis gyaloglás, és a végén felmászunk a solymári várba. Komoly, talán 5-6 éves kardos, pajzsos kapuőrök engednek be és figyelmeztetnek, hogy visszafelé jelszót kérnek, szerencsére elárulják, hogy Pálos 70 lesz a jelszó :) Pecsét, csekkolás és felmegyek a toronyba is, nem hagyom ki, ha már itt vagyok.

Lefelé menet ér ide a csokiszállítmány, kapunk Sport szeletet. Egy tíz kilométeres szakasz jön Csobánkáig, az első emlékezetesebb, nem városi emelkedővel a Gellérthegy óta, fel a Kevélyre. Számolom a lépéseimet és önkényesen megállapított számoknál pihenek egyet-egyet. Megeszem az első szendvicsemet is - teljesen indokolatlan volt annyi kaját vinnem, amennyit vittem, igen jól tartottak az út során. A hegyre felérve leveszek egy réteg ruhát, és ami marad, azt is kicipzározva hagyom, csősál sem kell már. Iszom sokat, Csobánkán lesz vízvételi lehetőség. Becsatlakozik a kék jelzés, innentől kicsit az emlékeimben is élek, ugyanitt értem célba egy nagyon nehéz és emiatt nem teljesen jó emlékű kéktúra-szakaszon.

Erről jut eszembe, a lelki részéről még nem is írtam. A vezetőfüzet minden állomáshoz tartalmaz egy kis történeti leírást, aztán egy bibliai vagy egyéb idézetet és hozzá kérdéseket vagy gondolatébresztő mondatokat, amiken lehet gondolkodni. A budapesti éjszakát ezekkel gyakorlatilag végigelmélkedtem, és volt egy hat kilométeres szakasz, amikor kifejezetten a csend volt a feladat: lecsendesíteni a gondolatokat, nem engedni csapongani az elmét, jelenben lenni. Ott ez pont nagyon nehezemre esett, mert az is egy kéktúraszakasz volt, és jöttek az emlékek, úgy kellett visszaterelni mindig a gondolataimat a jelenre. 

Itt viszont kedvemre csapongok :) A Szentkút előtt már laminált kis táblácskák biztatnak, hogy már milyen közel van a pont, és ez már majdnem féltáv! Nagyon jó a hangulat, bográcsban főzik a teát, isteni paradicsomos, fűszeres zsíros kenyeret adnak és sütit, valamint lelki útravalót: két helyen is lehet húzni kis cetliket kosarakból, amiket aztán magunkkal lehet vinni és gondolkodni rajta. Én általában nem szoktam túl sok időt tölteni a túrákon a pontokon, de itt nem lehet nem leülni, falatozni és csevegni kicsit. Aztán töltök a kulacsomba a Szentkút vizéből, és indulok.

Csobánka után jön a Hosszú-hegy, ami a nevének megfelelően hosszú és magas, viszont kis letérőkkel fantasztikus kilátás nyílik visszafelé, a budai hegyekre, Solymárra, Pilisvörösvárra. Zöld jelzés, köves, szűk kis ösvények, nagyon szeretem az ilyet. És a kilátás:

Valahol ezen a szakaszon találkozom össze Edittel. Érdekes, a túra első felében egyáltalán nem vágytam társaságra, jó volt a saját gondolataimmal lenni, most így féltávnál viszont elkezdek vágyni arra, hogy csapódjak valakihez legalább egy-egy szakaszra, ahogy ez jellemzően elő is szokott fordulni hosszabb túrákon. Edit utolér, rám köszön és láthatóan erősebb a tempója, mint az enyém, úgyhogy egy pillanatig vívódom is, hogy hagyjam elmenni vagy kezdeményezzek beszélgetést, aztán végül annyit kérdezek, hogy Voltál már? és ebből már kiindulhat egy túrákról szóló beszélgetés, ami aztán, mint később kiderül, Márianosztráig fog tartani. 

A Szántói-nyeregben, ahová felkapaszkodunk, ellenőrzőpont nincs, de egy kedves idős bácsi almát oszt, veszek egyet, elhatároztam, hogy én ezen a túrán mindent elfogadok, amit adnak. Utána a Pilis-hegy oldalában kanyargunk, hol széles, murvás úton, napon és szélben, később sáros erdei úton, míg beérünk Klastrompusztára. Magnézium pezsgőtablettát kapok a kulacsomba és egy kis felkészítést, hogy számítsunk rá, hogy nehéz szakasz jön fel a Pilis-nyeregbe, két kilométeren 250 méter szint.

Valóban nem könnyű, de azért magamban közben azon mosolygok, hogy aki a vezetőfüzetet írta, mennyire ismeri az emberi agy működését. A Gellérthegy is emelkedik, a Normafára vezető utcák is, ott azonban még friss az ember, nincs ennyire szüksége arra, hogy fejben felkészüljön az előtte álló szintekre. Itt már minden emelkedőre külön figyelmeztet a túraleírás. A lépésszámolós technikával haladok felfelé, Edittel néha szót váltunk, jócskán elém kerül, megfogadom, hogy a következő hosszabb túrára viszek botot is. Fenn a nyeregben aztán megvár, iszunk, szusszanunk és indulunk lefelé, Pilisszentlélekre, tudjuk előre, hogy ott meleg étel vár. Pilisszentlélek 51 kilométernél van, úgyhogy itt valahol rekordot döntök, azt hiszem, a Magas-Bakony 50 volt 51.5 km, valahogy így. Közben számolgatok, hogy melyik kompot fogjuk elérni Pilismarótnál, ugyanis egyszerűen nem számoltam azzal, hogy ezen a túrán muszáj több időt tölteni a remek hangulatú pontokon, hogy a pilisszentléleki gulyás nem annyi, mint amikor felkapok egy szelet almát és megyek tovább. 

És persze abban sincs rutinom, hogy 74 km második felében, ezekkel az emelkedőkkel mennyit lassulok. Szóval itt már a 19:50-es, de talán még reálisabban a 20:50-es komppal számolok, és felhívom Pétert, ugyanis ők meg izgalmas éjszakai kalandot terveznek a gyerekekkel, és jönnek értem Márianosztrára. Azt tervezik, hogy 11-re érnek oda - ettől lelazulok, akkor jó nekem a 20:50-es komp is.

Megesszük a gulyást, és mivel Pilisszentlélek egy szűk kis völgyben megbúvó falu, innen csak felfelé vezet az út, de másfél kilométer után újabb pihenő vár - a falu fölött pálos kolostorrom és a desszert a gulyás után, házi készítésű helyi finomságok.

Innen már minden lépés ajándék, nekem már ez életem leghosszabbja. Pihegve kapaszkodunk felfelé, Edit hihetetlen jól bírja, persze ő már rutinos 100-as teljesítő. Itt most nagyon szép a környék, az erdő, az útvonal és egy peremútra érve a kilátás is vissza a falu felé.

Később látszik a Gerecse, Esztergom és a Duna is, de épp csak a fák között kikandikálva, nem fotózható. A naplemente színei is gyönyörűek, de ez is csak a fák hátterében látszik. Viszont a másik oldalra újabb kilátás nyílik, ezúttal már a Börzsönyre.

Megkérem Editet, hogy készítsen már rólam is egy fotót, mielőtt teljesen lemegy a nap és esélytelen lesz, én meg megörökítetlenül maradnék :) íme az eredmény, meg a szalag, ami végigkísért.

Fejlámpát csak az utolsó pillanatban húzunk, amikor már kezdjük nem látni, hova lépünk. Lassan teljesen besötétedik, jó, hogy együtt vagyunk. Néha utolérnek más fejlámpák, néha mi érünk utol másokat, közben felkel a Hold is, és találgatjuk, hogy az erdőn túl látható fények vajon melyik településhez tartoznak. Ez egy hosszú szakasz ellenőrzőpont nélkül, 13,6 km, egészen a szobi kompig. Időről időre biztató üzenetek tűnnek fel a fákon, feldobnak, aztán egyszer csak mécsesek tűnnek fel az út szélén, és a Szent Jakab Töltőállomás nevű meglepetés-ponthoz vezetnek. Hát az egy csoda ott az erdőben, van csoki, ropi, ég a tűz, emberek hevernek körülötte, más nagyon kedves emberek üdvözölnek, ők ugyan nem hivatalos pecsételőhely, de azért kapunk extra pecsétet tőlük a füzetbe. Biztatnak a továbbindulásra, innentől a kompig bizonyos időközönként ki van írva a távolság és az időbecslés, hogy tudjunk kalkulálni, hogy feszesebbre kell-e fogni a tempót, ha nem akarjuk lekésni és egy órát várni a következőre. Mi a 20:50-eshez jók vagyunk, az út lejt, azért szedjük a lábunkat. Hosszú ez a szakasz, örülünk, amikor beérünk Basaharcra és meglepődünk, mekkora csapat verődik itt össze - aztán rájövünk, hogy belefutottunk a vezetett zarándoklatba. Fiatal, fehér ruhás pálos barátok haladnak nagy kereszttel, idősek, családok, különleges hangulata van. Keresztezzük a 11-es utat, és alig látható ösvényen, amiről már fel-feltűnik a folyó, ballagunk a kompkikötő felé.

A kompnál tábortűzi hangulat, szó szerint, két tűzön főzik a teát és a forralt bort, kapunk pecsétet és csokit, elteszem a gyerekeknek. Leülök, számbaveszem, melyik testrészem mit gondol a nap eddigi történéseiről és hogy áll a továbbiak elé. Némi fáradtságon kívül azt tapasztalom, hogy a bal térdhajlatom fáj. Még Pilisszentléleken a nagy emelkedő után kompressziós zoknit húztam, talán a szorítás miatt fáj az afeletti rész? Lejjebb tolom róla, nyújtogatom. Nem nagyon vészes egyébként, bár felkelni a tűz mellől és elindulni a komphoz nem könnyű - de ez már itt a lábam többi részének sem az. 66 kilométernél járunk.

A kompra vagy száz vándor száll fel, elöl a két barát a kereszttel, és elindulunk Szobra. 

A túlparton gitáros, énekes csapat várja a zarándokokat, én a magam nevében is örülök a fogadtatásnak, ismerem a dalt, kicsit velük énekelek. Aztán emelkedőbe kezdünk - már csak 8 km a cél, de az majdnem végig emelkedik, nyilván, hiszen a Duna-partról kell felérni Szobra. Mondom Editnek, hogy ne haragudjon, ha itt már időnként nyafogós leszek :) azért talán nem vagyok nagyon rossz társaság. Időnként a visszatekintés ürügyén megállok egy pillanatra pihenni, szépen látszanak a holdfényben a túloldali hegyek, ahonnan jövünk, és egy szakaszon az esztergomi bazilika is. Féltávnál van az utolsó pont a Sukola-keresztnél, itt is tűz lobog, picit szusszanunk és irány tovább felfelé. Balról már látszik a falu, jó hosszan kerüljük, míg beérünk a kóspallagi aszfaltútra, és végre balra kanyarodunk a házak közé. Minden sarkon molinók, már csak pár méter, pár lépés, és megint mécsesek vezetnek be a templom és volt kolostor udvarára. Hát el se hiszem. Szilvi, akivel már több futáson találkoztunk, most is láttam itt-ott menet közben, a végén pár mondatot beszélgettünk is, ott van az udvaron, megölel, gratulál, Edittel is gratulálunk egymásnak, fotózzuk is egymást. Ez ugyan mind a szintidőből megy, de kit érdekel ez itt már. Bemegyünk, oklevél, pecsét, veszek pólót is - mindenképp akartam, de nem a rajtban, mert ki akartam érdemelni. Felhívom Pétert is, itt játszótereznek a sötétben :) Még átmegyünk az iskolába az előreküldött csomagért - vagy 50 méter és egy lépcső! - aztán megkeresem őket és újraegyesülünk. Kapok teát és öleléseket, és egyelőre alig tudok mit mesélni a sok élményből.