Szünetelt a blog és szünetelt a
túrázás is, eleinte az előző posztban leírtak miatt – mi tényleg szigorúan
vettük a karantént – azért május elején kiszabadultunk a közeli dombokra a
gyerekekkel, aztán egyre hosszabbra nyújtottuk a kutyasétáltatásokat, bejártuk
a közvetlen környezetünket és figyeltük, ahogy kitavaszodik. Azt sajnálom, hogy
az erdőben kihagytuk a tavaszt, de ennek már nem annyira a szigor volt az oka,
hanem a hosszúra nyúló otthonoktatással együtt járó kimerültség – egyszerűen nem
volt bennem energia, hogy kilométereket gyalogoljak az erdőben. Zöldben lenni
és pihenni, valamelyest feltöltődni meg a saját kertünkben is tudtam.
A múlt hét végével azonban kitört
a vakáció, és mi azonnal be is terveztük Csongorral a nyári túrák egy részét,
legalábbis a hosszabbakat. Most úgy állunk a kékkel, hogy nekem megvan
Írottkőtől Ősagárdig egyben az egész. Csongornak viszont „csak” Ötvöstől
Írottkőig, Nógrádtól Ősagárdig, valamint a Vértesben Csókakőtől Gántig van meg,
plusz mindkettőnknek a tavalyi őszi szünetben szerzett mátrai pecsétek.
Ősagárdról egy többnapos túra keretében tervezünk majd továbbhaladni keletre a
nyáron, addig pedig a rövidebb és közelebbi szakaszokkal vesszük fel újra a kék
fonalat. Azaz folytatjuk a Vértesben egynapos túrákkal.
Az első ilyet két napja ejtettük
meg, amikor már napok óta sokat esett, sőt aznapra is záporokat jeleztek elő,
de a régi közhely szerint nincs rossz idő, csak rossz öltözet – nekünk már
annyira hiányzott a túrázás, hogy néhány zápor és némi sár nem tarthatott
vissza. Gánton folytattuk, a tömegközlekedéshez egyelőre nem tértünk vissza, a
közelség miatt Péter elvitt autóval, és értünk is jött a túra végére.
Gánton nem volt könnyű öt hónap
után megtalálni, hogy pontosan hol is folytatódik a jelzés, még amikor már
megvolt, és haladtunk a legelők mellett a faluból kifelé, akkor is többször
ellenőriztem, hogy jó irányba megyünk-e, annyira hasonlított arra az útra,
amelyek beérkeztünk januárban.
 |
| Természetesen Gánton pocsolyába gázolással kellett kezdeni |
Óriási területen elszórtan tehenek legelésztek,
és elkerültünk egy hatalmas tölgyfát is, amíg végül beértünk az erdőbe.
Csongoron azt éreztem, hogy nem is annyira maga a túrázás hiányzott neki, mint
az a többórás intenzív együttlét csak kettesben, amit a túrák adnak, és hogy
kiadhassa, ami a fejében kavarog. Biztosan meséltem már, hogy ő mesél, tele van
a feje történetekkel, amiket mi mesélünk neki, amiket olvas és amiket
tapasztal, azokat a fantáziájával összegyúrja. 14 kilométeren át tartott szóval
szinte folyamatosan, és közben meglepően tudott figyelni a természetre is,
mindent észrevett.
A természet buja zöld, a levegőt
harapni lehetett, olyan párás volt. Még Gánton kapott el egy kis zuhanyszerű
zápor, aztán sokáig semmi. Mindszentpusztáig virágokat, gombákat és hangyákat
csodáltunk, rengeteg az álganajtúró, többször láttuk őket a talajba lyukat
fúrni és körülötte csoportosan tobzódni. (Mostanáig azt hittem, hogy ez a
rózsabogár, de kiderült, hogy annak a lárvái kéreg alatt fejlődnek ki, ezek meg
határozottan a talajba vájtak lyukakat.) Amúgy 2020-ban az év állata a tavasziálganajtúró.
 |
| Tavaszi álganajtúró |
Mindszentpusztán megálltunk
tízóraizni, volt szendvics, alma, csoki, víz, még száraz helyet is találtunk,
ahol leülhettünk. A füzetem szerint csak 5,6 kilométer ez a szakasz, de –
valószínűleg a gánti keresgélés miatt – már 7 fölött jártunk. Nem sokkal ezután
kezdett esni, és enyhén, de folyamatosan ki is tartott a túra végéig, de a fák
alatt szinte nem is volt érezhető, csak a tisztásokon és a rövidke aszfaltos
szakaszokon. Ez az egyik leginkább erdősült szakasz, település nincs is közben,
és különösebb látnivaló sem – maga az erdő az. Érdekes fák, tölgyesek, helyenként
sziklák, az állatvilágból főleg a bogarak, néhány madár, a vége felé Csongor
látott egy őzet is. A kedvencünk a Mindszentpuszta utáni páfrányos, a gyerekeim
szerint az ilyen helyeken dínók élnek az erdőkben – ki vagyok én, hogy elvegyem
az ezzel kapcsolatos hitüket? Még szép, hogy dínók élnek ott!
Érik a szamóca is,
visszaemlékeztünk, hogy a télen mutattam Csongornak másutt a kis háromlevelű növénykéket,
hogy ezen majd szamóca lesz késő tavasszal, most pedig lakmározhattunk belőle.
Azért hagytunk a süniknek meg az utánunk túrázóknak is. A szeder virágzik, ezt
majd a nyár folyamán lesz alkalmunk figyelemmel kísérni, ahogy a virág bogyóra
vált, majd megérik.
Kilátásokban nem gazdag ez a
túra, nincsenek magas csúcsok, találtunk azonban erdei tavat és egy térképen is
jelzett, hatalmas hársfát – ezek már egészen közel voltak Kőhányáspusztához.
 |
| Az óriás hárs, a korona teteje nem is fért a képre |
Nem sokkal a falu előtt volt a leggazdagabb szamócás is, innen már két marékkal
vittünk apának is. Ő ott várt a kőhányási kápolna előtt, és javasolta, hogy
nézzük meg a tájházat – én is javasolom nektek, hogy ne hagyjátok ki! Úgy
éreztem magam, mintha a Másfélmillió lépés forgatásába csöppentem volna negyven
évvel később. A tájház a tulajdonos magángyűjteménye, ahol a parasztbútorok, a
hímzések és a falitányérok jól megférnek a modern élet kellékeivel, és pont
ettől hiteles a kép. Nem is beszélve azokról a különlegességekről, amik a
garázsban várnak a látogatóra. Nézzétek meg ti is!
 |
| Ilyenekből vár rengeteg kívül és belül is |
 |
| A garázs egyik csodája - a másik meglepetés! |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése