OKT 24 - Háromnapos túra Mályinkától Zádorfalváig, a Bükkből a Borsodi-dombságig

Vegyük fel lassan a fonalat – híres vagyok arról, hogy az alapos, bő lére eresztett túrabeszámolóim jóval a túra után következnek. Most sincs ez másképpen: a következőkben a novemberi háromnapos túránkról mesélek.

Amikor ezt írom, éppen Spanyolországban üldögélek egy olajfa szomszédságában – de ebből egyáltalán nem nehéz visszaképzelnem magam a novemberi hangulatba, ugyanis 14 fok van és szakad az eső. Egészen hasonló ahhoz, amikor elindultunk Csongorral a hosszú útra otthonról Mályinkáig: ugyan hűvösebb volt, de kellemes őszi időt kaptunk arra a hétvégére.

Bő 6 órát utaztunk tömegközlekedéssel, hogy aztán mindössze 9 kilométert túrázzunk az első napon. Nincs ezzel gond, szeretem, hogy a kéktúrázásunk részévé tettük az utazást, az ország felfedezését vonatokról, buszokról is. Reggel negyed hétkor indult a vonatunk Székesfehérvárról, hogy budapesti, majd egri, végül dédestapolcsányi átszállással végül Mályinkára érkezzünk – ahol azzal kezdtük, hogy visszasétáltunk Dédestapolcsányba, hiszen a kék jelzés arrafelé vezet. Busszal már megvolt oda-vissza ez az útvonal, de gyalogosan most először. Egy fotó kedvéért az árokba mászva már a túra elején sikerült elszakítanom a nadrágomat, persze varrókészlet nem volt nálam.

Ezért a fotóért szakadt a nadrágom :)

Dédestapolcsány két részből álló, nagyon kedves falu a Bán-patak völgyében. Ez a patak választja el egymástól a Bükköt és az Upponyi-szigethegységet, miközben táplálja a Lázbérci-víztározót. A falu elhagyása után a túra egy tóparti sétát jelent nagyrészt aszfalton Upponyig. A víztározó dédestapolcsányi sarkánál megálltunk egy padnál ebédelni, élvezni a kilátást – a nyári szárazság miatt a víz szintje még ekkor is 3-4 méterrel a szokásos alatt volt.

Upponyba régóta vágytunk eljutni a kéken is Csongorral. Hogy miért az „is”? Mert kétszer töltöttünk már itt napokat Géza bácsi felejthetetlen vendégszeretetében az Erdész vendégházban. Szerettünk volna most is nála megszállni, de sajnos foglalt volt az őszi szünetre. Erről beszélgetve érkeztünk az Upponyi-szoroshoz – ahol nem kis meglepetésünkre épp Géza bácsi és a felesége sétáltak a lányukkal és az unokájukkal. Micsoda szerencse! Egyvalakit ismerünk a faluban, éppen azon gondolkodunk, hogy be merjünk-e csengetni hozzá, hiszen lehet, hogy bennünk mély nyomot hagyott, de ő nem emlékezhet minden vendégére – amikor egyszer csak ott van előttünk! Pár perc jóleső üdvözlés, beszélgetés után mégis továbbindultunk, hiszen a pecsétnél már várt a mostani szállásadónk az Öreg Somfa vendégházból.

Upponyi-szoros

Berendezkedtünk, ettünk, pihentünk – aztán sétáltunk egyet a sötétben: halottak napja volt, és szerettem volna meglátogatni a helyi temetőt, ha már otthon nem tudom. Ahogy besötétedett, a szemközti domboldalon felragyogtak a gyertyák és mécsesek, varázslatos látvány volt. Hogy így kimozogtuk magunkat, úgy döntöttünk, hogy irány az ágy – hiszen reggel korán továbbindulunk.

A második napra az Upponytól Kelemérig tartó szakasz volt a terv. Reggel ködben indultunk, de azért megnéztük az upponyi pincesort, ahonnan egyre feljebb és feljebb érve egészen kimelegedtünk. A Háromkő-bércen már kabát nélkül ettük a tízórait, és találgattuk a gomolygó ködben, melyik falu merre lehet és honnan jöhet a harangszó.

Upponyi pincesor

Három-kő-bérc

A bánhorváti elágazásig még ismerős volt a zöld fákkal és gombákkal szegélyezett útvonal, de onnantól már sosem látott ösvényeken jártunk. A putnoki országútig folyamatos erdőben haladtunk, imádtuk! Néhány aszfaltos kilométer után átkeltünk a Sajón, és előttünk voltak Putnok házai. Megkerestük a vasútállomást, pecsételtünk, aztán a városon áthaladva felderítettük, hol tudunk majd estére vásárolni, és megnéztük a belvárost is. Kocsmát ugyan nehezen találtunk, de végül sikerült hozzájutnom egy kávéhoz, és indultunk tovább. Bár korábban sok rosszat hallottam a Putnokról kivezető szakaszról, éppen nem sokkal azelőtt terelték máshová a kék jelzést, hogy mi ott jártunk. Most szép kis utcákon, aztán a várost körülvevő gyönyörű dombokon haladtunk. Csongor még panaszkodott is, hogy túlságosan meleg van – én csak élveztem a napsütést.

Közeledünk Putnokhoz

Átkelés a Sajón

Putnok

Előttünk állt az egész kéktúra számomra egyik legjobban várt látványossága: a keleméri Mohos. Ez már a „bérces Gömör” ahogy a lelkészként Keleméren dolgozó Tompa Mihály írja a Mohos-tavakról szóló versében. Rovarokkal küzdve, erdős dombhátakat megmászva közeledtünk felé, és amikor végre odaértünk, úgy örültem a helynek, mint egy kislány. Semmi nem köt hozzá, csak a Másfélmillió lépés sorozatban látottak, de azóta vágytam ide, erre a mesebeli dombtetőre. Két láptó a hegytetőn, tőzegmohával, virágokkal, cserjékkel és vékony fákkal borítva, ősi csendben, jégkorszaki növényzettel és néhány, a tájat vigyázó óriás tölggyel. Miután feltöltődtünk a látvánnyal, már csak a mai túra vége volt hátra: lesétálni a hegyről a faluba.

Kisasszony-fa a keleméri Mohosok partján

Nem gondoltam, hogy ez adja a legnagyobb kihívást a mai napon: három-négy vadul ugató kutya kísért be a faluba. Nem volt könnyű megőrizni a higgadtságomat, vigyázni Csongorra, tempósan haladni, de azért úgy, hogy a kutyák ne érezzék menekülésnek. Ez volt az első pont csaknem tíz év kéktúrázása alatt, ami komolyan elgondolkodtatott  valamiféle riasztó beszerzésével kapcsolatban. A központig szerencsére nem jutottak el velünk a kutyák: egy kis család jött szembe és visszaparancsolták őket a gazdáikhoz. Így aztán volt időnk megnézni – bár csak kívülről – a Tompa Mihály emlékházat, a parókiát és a templomot. Gyönyörű kis gömöri házak – a palóc házakhoz hasonlatosak – vannak errefelé!

Kelemérről busszal tértünk vissza Putnokra, ahol a szállásunkat foglaltam. Kicsit bonyolult volt a három nap logisztikája, de putnoki indulással sokfelé el lehet jutni, mi is kihasználtuk a rendelkezésünkre álló tömegközlekedési lehetőségeket. A szálláson pedig végre találtam varrókészletet, úgyhogy sikerült rendbe hoznom a tegnap reggel óta szakadt nadrágomat is!

A harmadik napra ismét csak egy rövid túrát terveztünk,lévén minél keletebbre járunk, annál hosszadalmasabb a hazajutás. Az előttünk álló alig 8 km azonban hosszú ideje az egyik legszebb része volt a kéktúrának. A Borsodi-dombság hullámzása a napsütésben akkor is gyönyörű, ha egyébként az erdőket szeretem legjobban. Különösen az őszi felhők játékával lenyűgöző! A nap ismét buszozással indult Putnokról vissza Kelemérre, ahonnan nagyjából két kilométer séta Gömörszőlős – ennyi kellett hozzá, hogy szarvast lássunk a környező dombokon. Gömörszőlős pedig önmagában varázslat: mindenképpen nézzétek meg a kazettás mennyezetű templomot, a régi házakat, a Tompa Mihály emlékházat, a tájházat, és térjetek be a helyi termékek boltjába. Ez egyben kávézó is – ajánlom a kéktúrás cappuccinot és gyerekeknek a kék kakaót! Finom és valódi élmény - a hátsó teraszon, a kilátásban és a természetes dekorációban gyönyörködve az igazi!

Csongor élvezi a kék kakaót

A kazettás mennyezetű gömörszőlősi templom belső tere 

Ez után jönnek a dombok, némi birkózás a kökénybokrokkal, majd lassú kanyargás Zádorfalváig. Kis ijedség is vegyült a gyönyörködésbe, mert a tegnapi kutyás élmény után a hirtelen elsuhanó fekete folt látványa érzékenyen érintett. Nem tudtam eldönteni, hogy idáig elcsavargó kóbor kutya lehetett-e, vagy rosszul láttam? Felriasztott egy csapat őzet, aztán eltűnt – minden kanyarban attól féltem, hogy ránk ront a nádasból. Szaporáztuk a lépteinket, mert egy élénkzöld kabátot láttunk jóval előrébb, és arra gondoltunk, ha kutyával találkozunk, jobb, ha nem vagyunk egyedül. Aztán kiderült, hogy a kabát a helyi marhapásztorhoz tartozik – vagy gulyásnak hívják? – így megnyugodtunk, hogy biztosan a kutya is.

Zádorfalva egyszerű és barátságos hely kis vegyesbolttal, ahol bevásároltunk a célba érésünket megünneplő és a hazaútra szolgáló elemózsiát is, majd a helyiekkel beszélgetve vártuk, hogy nyisson a kocsma. Ott pecsételtünk, a busz érkezéséig tovább beszélgetve, majd Putnokon és Miskolcon át estére otthon voltunk.

Zádorfalva, pecsét

Tartalmas három nap volt, ez a táj is belopta magát a szívembe, és Csongoréba is. A legjobbak ezek a több napos túrák, amikor a közbülső napokon nem kell buszhoz sietni, nem köt semmi, felfedezhetjük a helyet, beszélgethetünk a kocsmákban. Alig várom a következőt!

OKT 20-23 Mátrából a Bükkbe - OKT70 túramozgalom 2. rész

 

Az előző részben a Mátraszentistvántól Galyatetőig tartó bemelegítés után két nap alatt eljutottunk Kékestetőről Sirokra, majd onnan Bélapátfalvára. Most folytatjuk a túrát Bánkúton át Mályinkára és onnan érkezünk haza.

 3.      nap - Át a Bükk-fennsíkon Bélapátfalvától Bánkútig

 Reggel induláskor meglep, hogy mennyire közel volt a vasútállomás - boltot keresve majdnem elsétáltunk addig, és észre se vettük. Nem csoda: gyakorlatilag egy buszmegálló méretű, csak épp sínek haladnak mellette. Megszerezzük az első bükki pecsétünket, és árvalányhajas mezők, aztán nyaralók között sétálunk a Gyári-tóig, ami fölé drámaian magasodik a Bél-kő. Horgászok ébredeznek mellettünk, ahogy tovább sétálunk az erdő felé.

Hajnal Bélapátfalva vasútállomáson

Pecsételés nappal szemben

Napkelte árvalányhajjal

Gyári-tó

A Lóczy-forrásban nem bízom, de folyik, bár nem a foglalásból, hanem búvópatakként a földből tör elő. Merítünk belőle, és megyünk tovább, lassan kezd emelkedni az út. Aztán letér az aszfaltról, és itt indul az igazi szerpentin: hát persze, hiszen fel kell jutnunk a fennsíkra 900 méter fölé. Innentől a sűrűn elhelyezett OKT táblákon nem is a távolságot, hanem a magasságot figyeljük: jó látni, milyen szépen emelkedünk.

Lóczy-forrás

Pihenő a Katonasíroknál

A Katonasírokig még nem olyan „igazi” az erdő: vannak benne napos, gyomos foltok. Itt azonban már hatalmas fák alatt reggelizünk a lombokon áttörő, de még nem igazán meleg napsütésben. Ez a leghűvösebb napunk, a fennsíkon, a sűrű erdőben alig érezzük a hőséget. Reggeli után tovább kaptatunk felfelé - én itt szinte gyermeki örömmel járok, nekem minden különleges, odavagyok a földből egyre-másra kibukkanó fehér mészkövekért, a karrmezőkért, nagyon vágytam ide. Az Ördög-hegy nyerge után az Őrkő-rét következik, itt már 800 méter fölött járunk.

A „kövek” jó részét kihagyjuk - minden kihagyott látnivalót sajnálok, de gyerekkel, napi húsz feletti kilométeren, főleg ezen a terepen nem nagyon fér bele plusz táv és emelkedés. Ez a szakasz így is rengeteg élményt tartogat: a Pes-kő kaputól, aztán később a Vörös-kő oldalából is nyílik panoráma. Még előtte azonban el kell mondanom, hogy ha valaki azt gondolta, hogy a fennsík egy hegytetőn lévő lapos területet jelent, az a Bükkben igencsak meglepődik: a korona név sokkal találóbb. Amellett a talaj sem könnyíti meg a túrázó dolgát: köveken, sziklákon, karrmezőkön vezet ez út. Mindezt nem panaszként mondom, én ugyanis odavoltam a vidék szépségéért és elképesztő változatosságáért.

Ezt a 22 kilométeres túraszakaszt megint nem szakítja meg település, így víz és étkezési lehetőség sincs, de most szerencsére van mindenünk, és a meleg sem kínoz annyira. A Katonasírok után a következő pihenőt a Cserepes-kői barlangnál tartjuk. Mások pálmafás tengerpartokra vágynak, nekem ez volt az egyik többéves álmom, iszonyú boldog vagyok, hogy végre ezen az ikonikus helyszínen lehetek. A barlang összkomfortos és nyáron légkondicionált is, egy élmény betérni a nagyjából 17 fokba. Kályha, főzőedények, ágyak, matracok és hálózsák, száraz tüzelő és még némi elemózsia is akad. Beleolvasunk a vendégkönyvbe és bár mi nem itt éjszakázunk, azért én írok is. A barlang előtt ebédelünk, amikor újabb túrázó érkezik a kutyájával. Kiderül, hogy ő a répáshutai erdész, és neki ez inkább csak egy séta a lakóhelyéről. Tőle kapjuk a túra egyetlen közös fotóját a Vörös-kő-bérc oldalában.

Csongor és a kilátás a Pes-kő kaputól

Cserepes-kői barlangszállás

Az egyetlen közös fotónk. Köszönjük!

A kilátás nélkülünk

Innen egy hosszú lejtő következik a bükki őserdőrezervátumig. Ennek a mára 375 hektáros területnek az első részét több, mint 200 éve kivonták a termelésből. Azóta egyre növelték a területet, mára szigorúan védett: itt a fák állva halnak meg. Nem is vezet át rajta a kék túra sem, belépés csak engedéllyel - de hosszan haladunk a kerítés és tanösvénytáblák mellett. Aztán újabb mászás következik a Tar-kőig, amelyhez viszont nem hagyjuk ki a kitérőt: csak néhány száz méter, alig emelkedik, és a kilátás mindent megér.

Innen már lassan lefelé kezdünk tartani, bár reménykedem benne, hogy nem veszítünk túl sok magasságot, hiszen a végén mégiscsak fel kell majd másznunk Bánkútra. Egyszersmind alig várom a Zsidó-rétet, hogy egyik ámulatból a másikba essek. Csongor viszont nem, ő rosszabbul bírja a meleget, duzzogva megy elöl, most nem lehet vele beszélgetni, csak túl akar lenni ezen a részen. Én viszont ámulok és bámulok: töbrök, facsoportok, zöld füvű rét, amit sehol máshol nem látni július végén. Alpesi hangulat, fenyők és tiszafák, és fel-le hullámzik az egész táj. Egymást követik a rétek erdős szakaszokkal meg-megszakítva: Keskeny-rét, Zsidó-rét, Faktor-rét - közben egy esőbeállóban, majd a Faktor-réti Madonnánál pihenünk. Most már igazán nincs messze a cél!

Zsidó-rét

Virágos rét, a háttérben egy töbör fala

Töbör

Faktor-réti Madonna

A Faktor-rét túlsó végén meglepetés fogad. Már tegnap is sokat bizonytalankodtunk amiatt, hogy a kék jelzés hosszú szakaszokon le van festve fehérre. Most itt a magyarázat: jelzésfelújítás folyik, a Bánkútra vezető utolsó emelkedő aljában találkozunk a jelzésfestőkkel. Megcsodáljuk, élőben még nem találkoztunk ezzel, és persze meg is köszönjük a munkájukat. Aztán nekivágunk az utolsó hegynek: villanyvezeték nyiladékában, szederbokrok és csalán között kapaszkodunk felfelé. Csongor itt élénkül fel, ezt nagyon szeretem benne: amikor belőlem kezd elfogyni a szufla, akkor ő rákapcsol, és lélekben szinte felhúz az utolsó erőpróbán.

És ott van Bánkút! Fényképezkedünk a parkoló kéktúratáblájával, útbaigazítást keresünk a turistaház felé - szerencsére közel van és lefelé, viszont egy teremtett lelket nem találunk ott, és minden zárva, térerőt nem találok a telefonomon. A pecsétet megtaláljuk, aztán körbejárok és megnézek minden ajtót és ablakot, mígnem az egyikből kiszól az üzemeltető hölgy anyukája. Azért átfutott a fejemen, hogy mi lesz, ha szállás nélkül maradunk - de szerencsére megkapjuk a kapukódot, bemehetünk. Jöhet a zuhany, a pihenés, a szobából telefonálni is sikerül és eldicsekszünk azzal, hogy 58 óra alatt teljesítettük az OKT70-et! A turistaház éttermében fejedelmi vacsora vár. Nagyon elégedettek és boldogok, no meg persze fáradtak vagyunk - holnap már csak 8 km lefelé!

 4.      nap (ami valójában az 5.) - Mályinkára és haza

Az utolsó nap már csak levezetés. A turistaház a bánkúti sípálya lábánál áll, ide alig süt be hajnalban a nap, amikor lefelé indulunk először füves talajon, majd kényelmes erdei úton. Csongorral arról beszélgetünk, milyen ötlet lenne innen bobpályát építeni Mályinkára: 8 km csúszás, kéktúrázóknak ingyen! Ez az ösvény már végre folyamatosan lejt, ennek ellenére már szívesen megérkeznék: a lábaim azt hiszik Bánkút volt a túra vége, pedig busz csak Mályinkáról indul, tehát össze kell szedniük magukat! Csongor szökellve halad előttem, néha alig látom, mígnem elesik és elered az orra vére. Nem ijedünk meg: a fejét nem ütötte be, ő ilyen orrvérzős típus. Azért jó néhány zsepit elhasználunk, mire tovább indulhatunk, de persze nem lassít a tempóján. Keresztezzük a Baróc-patakot, csodálkozunk a bővízűségén - tudom, egészen sok működő patakot és forrást említettem a beszámolóban, de sokkal több kiszáradttal találkoztunk. Elhaladunk a Pirító-kő igazán impozáns sziklái mellett, itt-ott felbukkan a fák között a Bánkútra vezető műút. Végre feltűnik a falu - Csongornak reklámoztam a felette magasodó, viszonylag új kilátót, de csalódnunk kell: veszélyessé vált, ezért nem látogatható.

Az utolsó szép kilátás

Pirító-kő - látjátok mellette Csongort?

Kis ösvényeken ereszkedünk lefelé a Sanyi kocsmáig, ahol pecsét és jutalom kóla vár, na meg egy kis útbaigazítás. Mályinka nagyon szép kis falu - voltunk már itt, de nem sétáltunk még keresztül rajta - itt még létezik az út mellé ültetett szilvafasor, ami a néhány héttel utánunk jövőknek majd csillapíthatja az éhét. Megtaláljuk a buszmegállót, én frissítek magamon: szandálra cserélem a túracipőt és a zoknit, lecipzározom a nadrágom szárát és belegázolok a patakba. Aztán jön a busz: Dédestapolcsányon át Egerbe utazva búcsúzunk a Bükktől, egyre távolabbról nézzük, merre is járunk. Egerből aztán kényelmes vonatozás, és itthon a család vár. Öt nap, összesen a 0. napi sétával Galyatetőre és a mai a levezetéssel 85 km: életreszóló élmény volt, és elképesztően büszke vagyok Csongorra!

Egy kis statisztika:

Kéktúraszakaszok szerint:

20. szakasz: Mátraszentistván-Galyatető 5 km, 295 m szint

21. szakasz: Kékestető-Sirok 22,5 km, 670 m szint

22. szakasz Sirok-Szarvaskő 18 km, 585 m szint

23. szakasz Szarvaskő-Mályinka 40,3 km, 1785 m szint

Napokra bontva:

0. nap: Mátraszentistván-Galyatető 5 km, 295 m szint

1. nap: Kékestető-Sirok 22,5 km, 670 m szint

2. nap: Sirok-Bélapátfalva 29,2 km, 1105 m szint

3. nap: Bélapátfalva-Bánkút 21,1 km, 1140 m szint

4. nap: Bánkút-Mályinka 8 km, 125 m szint

Összesen: 85,8 km, 3335 m szint

OKT 20-23 Mátrából a Bükkbe - OKT70 túramozgalom 1. rész

2022-ben épp 70 éve, hogy a Lokomotív Turista Egyesület jogelődje meghirdette az Országos Kék Túra mozgalmat. Hogy ezt méltóképp megünnepeljék, és ehhez a túrázók is csatlakozhassanak, idén az OKT-n belül új jelvényszerző mozgalmat írtak ki: az OKT70 - 70 éves az OKT nevűt. Ennek keretében 70 kilométert kell egyhuzamban, megszakítás nélkül, 70 órán belül teljesíteni a kéktúra vonalán - a megszakításba persze az alvás nem számít bele.

A kihívásokat szeretjük - nem kellett sokat számolgatni, hogy rájöjjek, tavaly a háromnapos túránkon 77 kilométert tettünk meg Csongorral a Cserhátban, tehát ez is menni fog. Tény, hogy az egyik legnehezebb szakaszt választottuk a legmelegebb időjárással kombinálva, de hát iskolás gyerekkel nyáron lehet igazán hosszú túrákat tenni.

Előzmény, hogy a Mátrában már összevissza megtettünk rövidebb szakaszokat, hiszen többször is nyaraltunk már ott, illetve nyár elején egy csodás esős kétnapos túrán bevettük Ágasvárt is. Igazából csak a Mátraszentistván-Galyatető rész hiányzott, és a keleti gerinc Kékestetőtől. A logisztika tehát a következőképpen nézett ki:

A 0. napon vonattal és busszal elmegyünk Mátraszentistvánra. Innen egy öt kilométeres séta Galyatető, ahol a turistaházban megalszunk. Másnap a reggeli busszal átmegyünk Kékestetőre, és nekivágunk a hullámzó gerincnek - és a tulajdonképpeni OKT70-nek - Sirokig. A következő szállást Bélapátfalván foglaltam, így adta magát a harmadik nap programja a Mátrát a Bükktől elválasztó dombvidéken át, majd Szarvaskőtől már a Bükkben. Bélapátfalvától a Bükk-fennsíkon át Bánkútig menetelünk, ahol egy újabb turistaszállón töltött éjszaka után másnap lesétálunk Mályinkára és hazautazunk.

A tervezést tett követte. Csongor is régen várta már, hogy igazán hosszú túrára induljunk kettesben, nekünk ez az anya-fia idő. Ragyogó júliusi napon vágtunk neki, és utólag azt gondolom, ilyenkor a Mátra és a Bükk a legjobb hely, ahová menekülhetünk a meleg elől. Mátraszentistvánon a buszról leszállva ugyanis éppen 20 fok volt, szinte fáztunk. Mátraszentistván és Szentlászló szinte összeér, onnan pedig a sípályán indul felfelé az ösvény. Itt már érdemes volt hátra-hátranézni az igazi mátrai kilátásokért, Galyatető felé közeledve pedig egyre több turistával is találkoztunk.

Olyan korán felértünk, hogy még a szállásunkat se foglalhattuk el, de ittunk egy kávét és Csongor egy forró csokit. A csomagunkat lerakhattuk, aztán alaposan bejártuk Galyatetőt: a kilátót, a Kodály templomot, a hatalmas parkot, a fa játszóteret, míg végül rátaláltunk a templommal szembeni apró fogadóra, ahol olcsó és finom ebédet kaptunk. A turistacentrumban még ittunk egy Kék sört - nyugi, csak én :) - megnéztük a naplementét, aztán irány az ágy - másnap korán kelünk!

1.      nap - Kékestetőtől Sirokig

 A 6:19-es busszal indultunk át Kékestetőre (mátraházi átszállással). Stílszerűen a büfé teraszán reggeliztünk, miénk volt a hegy, hűvös volt és harapni lehetett a levegőt. Elkészültek az OKT70 megkezdését igazoló időbélyeges fotók, majd nekivágtunk az első sziklás lejtőnek.

Aki erre a szakaszra indul, annak fontos tudnia, hogy Sirokig, azaz 22,5 kilométeren át nincs település, de vízvételi hely se nagyon - ha akad is forrás, vizet nem találni benne, különösen az idei aszályos nyáron. Utoljára egész napos esőben jártunk a Mátrában egy bő hónapja, most pedig, ha a fákra néztünk, azt hihettük, hogy megkezdődött az ősz. Tudtuk ezt, tehát alaposan készültünk vizes zsákkal, kulacsokkal, a turistaházba bekészített ásványvizeket is elhoztuk, és még így is nehezen értünk be Sirokra.

Sas-kő kilátó

Kilátás Sas-kőről

Az első lenyűgöző kilátást a Sas-kő bérce adta a rajta található emlékművel és a szinte teljes körpanorámával, aztán szebbnél szebb peremutakon haladtunk tovább. Annak ellenére, hogy az út az 1014 méter magas Kékes csúcsáról a 200 méter körüli tengerszint feletti magasságú Sirok felé halad, ne higgyétek, hogy kényelmes lesétálásról van szó. Sorban jönnek egymás után a csúcsok: a Szár-hegy, a Cserepes-tető (ennek csak az oldalán vezet át a kék) aztán az Oroszlánvár, majd a Szederjesvár, mígnem a Gazos-kő oldalából végre megláttuk a siroki várat. A hegyek közül néhány erdős, de sokszor kopár, kitett oldalakon kapaszkodtunk felfelé - és lefelé se volt sokkal könnyebb. Fogytán volt a vizünk is, de még hosszú ideig tartott leérni a a siroki vasútállomáshoz, majd onnan tűző, napos aszfalton a faluba. Az állomás elhanyagolt, szemetes, reménykedtünk egy vízcsapban vagy kútban, de nem találtunk. Hosszan vezetett a bekötőút a faluba - itt legalább adtak árnyékot a fák, de a házak közé beérve csak úgy sütött az aszfalt. Sirokiak, ültessetek fát!

Az egyetlen árnyék a Sirok központjába vezető úton

Több pihenővel, a métereket visszaszámolva értünk be végül a falu központjába, ahol a helyi Coop bolt volt a megmentőnk: légkondicionálás, hideg italok, gyümölcs és más rég látott nyalánkságok vártak. A bolt tövében a földön ülve frissültünk fel, mert az előtte kialakított kis park padjai mind a napon álltak. Hogy összeszedtük magunkat egy kicsit, megkerestük a szállásunkat: szerencsére a Kéktúra vendégház nem volt messze a bolttól, a szállásadónk pedig nagyon kedvesen fogadott minket.

Zuhany, felfrissülés, otthoni beszámoló után még zárás előtt visszatértem a boltba a vacsora és a reggeli hozzávalóiért, aztán álomra hajtottuk a fejünket, készülve a másnapi újabb megmérettetésre.

2.      nap - Siroktól Bélapátfalváig: irány a Bükk!

Bár a Mátra és a Bükk hegység közötti terület a térképeken dombságként szerepel, azért a faluból a Várhegyre, majd onnan a Barát és Apáca sziklákhoz és a Török asztalhoz felsétálni kora reggel, a tegnapi túrával a lábunkban nem volt egyszerű. Szerencsére bejáratódtunk, és a reggelit már az első öt kilométer után egy irtás szélén álló farakáson fogyasztottuk el. A mai első pecsételőhelyünk Rozsnakpuszta volt, először kerestük egy darazsak lakta odvas vadkörtefán a pecsétet, mire észrevettük, hogy áthelyezték az újonnan telepített OKT táblára.

Innentől kevésbé látványos útszakasz következett, de a bátori elágazásig azért rendben voltunk. Ott aztán megint forró aszfalt következett-  viszont láttunk két olyan patakot is, amiben volt víz! Szegény Csongort hiába biztattam, hogy a térkép szerint hamarosan megint erdő következik: ez korábbi irtáson éppen csak növekedni kezdő fiatalos erdő volt, ami csak itt-ott vetett árnyékot az útra. Kalapban, a vízzel takarékoskodva, meg-megpihenve, minden szellőnek örülve bandukoltunk, amikor megláttuk Szarvaskő első házait! Bíztunk benne, hogy hamarosan lekanyarodik az út a faluba, de először még át kellett vágnunk egy végtelennek tűnő szántóföldön, ahonnan menet közben a Bükk-fennsík koronáját csodálhattuk - de ez a sivatagi érzeten keveset segített.

Amikor viszont végre a falu felé kanyarodhattunk, egyik öröm érte a másikat! Geológiai tanösvényre keveredtünk - Szarvaskő ugyanis nagyon érdekes hely ebből a szempontból - aztán a Szérűskertben a turisták részére kihelyezett cukorkával fogadtak, majd írd és mondd NÉGY (!!) kútból vehettünk vizet és hűthettük magunkat! Mindennek a megkoronázása a Vár presszó volt, ahol egy hosszabbat pihentünk, kávé, alkoholmentes sör, kóla, chips és fagyi mellett - igazán kirúgtunk a hámból.

18 kilométer után újra szakaszt váltunk: a Sirok Szarvaskő szakasz ilyen rövidke, és kezdődhet a Bükk. Izgalommal tölt el: a Bükkben még - egy-egy szilvásváradi kirándulást és az Upponyi-szigethegységet leszámítva - alig túráztam. Tudtam, hogy innentől meredek mászás következik a szarvaskői Várhegyre és tovább, tehát a meglepően bővízű Eger patak partján található artézi kúton mosakodtunk, hajat és kalapot vizeztünk, és szép türelmesen nekivágtunk a kaptatónak. A várhoz nem tértünk ki - tudtuk, hogy hamarosan úgyis felülről nézzük. Ha jártál már autóval Szarvaskőn, biztosan megcsodáltad a két meredek bazaltkúp közé ékelődő falucskát az út feletti hídon áthaladó vasúttal. Most felülről és egyre feljebbről csodáljuk ezt a látványt, amit a meleg ellenére nagyon élvezek. Végül újra fák közé térünk, és nagyjából szintben haladunk.

A vasúti híd fentről

Alattunk a falu

Ez jobban tagolható, rövidebb szakaszokra bontható túra, mint a tegnapi: Szarvaskőről csak bő 7 kilométer a Telekessy vendégház pecsétje, de közben még ott a Gilitka kápolna is, a vendégháztól pedig gyakorlatilag célegyenes: 4 km Bélapátfalváig. Semmi okunk a sietségre, így a kápolnánál is pihenünk egyet, és nagyon örülünk, hogy csobog a forrás, fel is veszem ezt a ritka hangot a telefonommal. Aztán eszembe jut, hogy jó lenne nyitva lévő boltot találni Bélapátfalván. Ennek ellenére nem szaporázzuk a lépteinket: van még elemózsiánk, lesz, ahogy lesz, nem fogom a túra harmadik napján, az ötvenedik kilométeren túl siettetni a tízévest. Aztán amikor 6-7 óra körül a falu szélére érünk, azért újjáéled a remény: hátha lesz bolt!

Így érkeztünk Bélapátfalvára

Sajnos a ciszterci apátságot olyannyira felújítják, hogy a kéket el is terelték a közeléből - nem is értem, nagyon zavarna ott néhány gyalogos turista? Nem teszünk kitérőt, inkább a Bél-kő alatt a falut célozzuk meg, a látvány lenyűgöző. Aszfalton baktatunk a falu felé, és hamar meglesz a szállás is, ahol megtudjuk, hogy egy albán pékség, sőt „a Petya” is nyitva van. Előbbinél péksüteményeket, utóbbinál paradicsomot és uborkát veszünk - melegben sóval életmentő! - aztán beülünk a kocsmába egy gyümölcsös sörre. Így feltöltődve sétálunk vissza a szállásra. Nem könnyű a meleg tetőtéri szobában elaludni, de győz a fáradtság, és hamarosan alszunk, mint a bunda.

Folytatása következik!